I.

Mélyen a Bakonyban voltunk, előttünk néhány pápai sárgarépás kocsi mendegélt; én pedig friss szénából rakott ülésemben fészket verve kényelmesen néztem a csillagokat, mig két sárgánk a nappali forróság után könnyebben lépegetett a jákói uton. – Kocsisom a hegyoldalon leugrott üléséből, menet közben belé durrantva az erdő mélyébe, mely jó nagy hangot adván azon egyszerü mulatságot juttatá kocsisomnak, mi hasonló embereknél szinte megér annyit, a mennyi csak neki érhet meg valamit, hogy az ostora nagyot szól.
Én egykedvüen folytatám a csillagvizsgálást, és közben egy pompás meteor lángja fakadt el a holdvilágos égen, mire kocsisom is elbámultan mondá:
– Most egy ember halt meg!
– Honnan tudja kend azt? – kérdem a bámulót.
– Csak ugy mondja a példaszó, – felele ő, – ha egy csillag leesik, egy embernek vége.
– Aztán hiszi azt kend, János? – mondám én beszédbe eredőleg.
– Csak ugy mondják… – viszonzá a kérdezett, azon kitérő válaszszal, minővel a magyar ember, hogy ugy mondjam, kertelni szokott, midőn azt sem akarja mondani, hogy hiszi, de meg azt sem, hogy nem hiszi.
– Mondják, mondják, – a pletykát is mondják, aztán kend ezt mindannyit elhiszi? – folytatám tovább.
– Hiszem, a kit elhiszek, uram; de ezt már az öregapámtól is hallottam.
– Hallotta kend? hallásnak az jó volt, a kelmed öregapja is csak hallotta, de azt nem tudta, hogy az a fényes, nem is csillag, hanem valóságos tüzláng!
– Már hol volna uram a tüz ott a levegőben?
– Hol-e? hát azt nem látta kend, hogy az ember szeme, a melyikkel sirni szokott, néha szikrát is ad.
– Az már igaz! – de azt már én is tudom.
– No ha tudja kend, hát azt meg még könnyebben elhiheti kelmed, hogy ahol az égben a nagy mennydörgős mennykő megterem, ott az a kis szikra is kikerül, mely esténkint a meleg éjszakákon olyan czifrán gyúl meg!
– Jól van uram; de mikor a magam szemével láttam, hogy a csillagok közül pottyant le.
– Felülről esik, az igaz, de nem a csillagok közül; mert ha a csillagok közül esik, hát vette-e kelmed észre, hogy a gönczölszekerének vagy a rúdjából, vagy a kerekéből pottyant volna le csak egy is!
– Azt nem láttam, uram!
– Hát a kaszásból hiányzik-e?
– …’Szen ahol van, ni, megvan valamennyi! – mondá erre maga.
– A sánta Kata is ott biczeg a kaszás után! – mutatám neki.
– Látom uram, látom!
– Aztán ott van a futó, a kis gönczöl, – a pásztorok gyertyája, a kigyó farka – a hajnali csillag… ott van a többi, a mit mindenki ösmer a falun, – melyiknek hiányzik egy bogara is! és ha már minden embernek van egy csillaga, és minden csillagnak egy embere, ennyi idő óta a gönczöl is lepottyant volna mán!…
Erre nagyot hallgatott az én Jánosom… utóbb fütyörészni kezdett; mi kétségtelen jele volt annak, hogy félig meddig érti, a mit mondtam, – de hinni nem akarja!
Ez aztán a jól megrögzött, és talán ki sem irtható vak előitélet.
Mig a hegytetőre értünk, az én Jánosom szüntelenül csillagot vadászott: vajon a gönczölből nem hiányzik-e egy? – De hogy hiába volt a sok szertenézés, szótalanul ballagott felfelé a hegynek.
– No, János, lát-e már hézagot a csillagok között?
– Nem látok, uram; pedig úgy ösmerem én már az esteli eget, mintha ott fenn laktam volna, mert három esztendeig minden éjjel csak azt nézegettem.
– Aztán nem unta el a sok nézést!
– Nem én uram, fizetésért tettem!
– Talán csak nem kalendáriomcsinálóhoz szegődött?
– Dehogy szegődtem én, – otthon voltam – bakter!
– Akkor kereste ezt a két szép sárga lovat!
– Akkor is, meg nem is, a mint veszi az ember, – a fizetésemből tulajdonképen nem is telett volna, mert a mit a tisztségemből kaptam, felment mindennapra. A falu maga is szegény volt, a bakter jövedelmét pedig a faluéhoz mérték.
– Mi volt a szegődség?
– A milyen kevés volt, könnyen az eszemben tarthatom, volt pedig:

Készpénzben: tizenöt forint sájn!
Gabonában: négy mérő kenyérnek való.
Két szekér szalma.
Egy pár fejelés és egyszeri talpalás.
Három esztendőre egy szür. –

Ha pedig valakit lopáson csiphetnék, abból kapnék egy forintra két garast; de ha közben jól megvertek volna, az is mind az enyém. Ez volt az egész.
– Ebből édes Jánosom a két sárgának a füle sem látszik ki, bár csak maga élhetett meg, ha csakugyan ebből kellett élni.
– Nappal napszámba is eljártam, dologközben nótákat gondoltam, s a ki megharagitott, a nótába raktam, s a legközelebb eső bucsun jó pénzért hát el is énekeltem. Apám, az isten nyugosztalja meg a más világon, mester volt, tizennégy esztendős koromban már az orgonát is tudtam billegetni; de a mint apám kiveszett közölünk, sokan voltunk testvérek, szerteszéjjel mentünk, – a mi kis czókmókom maradt, a nyakam között elfért, azzal kezdtem a világ dolgához… jöttem mentem, mig a falunkba vetődtem, ott bakterrá szegődtem… a ki meghalt, ki is énekeltem, menyegzőn pedig vendéghivó voltam, – őszre kelve szüret után kályhákat is rakok, – karácsonytájban sertésölő is voltam; igy aztán a sok mindenféléből lassan eléldegéltem!
Ezeket az én Jánosom oly jó kedvvel elbeszélte, hogy szinte jól esett neki a történteket ujra mondva visszagondolni arra, a mi egykor rossz is volt, de jó is!
– A sokából a mint hallom, kelmed eléldegélt, de honnét volt ki a két sárga csikó? Mert ha az a mindenféle sok segitett is itt-ott, egyszerre csak nem napszámolt, nem énekelt, kályhát sem rakhatott; hanem mindent szépen egymás után; – s igy apránként bizony bizony ha haszon is, csak cseppenkint jött az?
– Jól mondja az úr! – szóla közbe János a szekérre felültében.
– Talán bizony ott is aratott János gazda, ahol nem is vetett? – mondám féltréfálva.
– Azt nem cselekedtem, hanem az a jó úr isten gondomat viselte.
– Na, … biz én is azt mondom, hogy az isten jó; – de a milyen szűk konvenczióról beszélt János gazda, azt hiszem, hogy szűken markol abból az isteni gondviselés.
– Abból azt t’om én is, hogy keservesen keresgéltem volna; de már hiszi az úr vagy nem hiszi, – bakterságból került ki a két ló meg a gazdaságom.
– Elhiszem, – elhiszem, de, ha tudnám előbb, miképp s minő módon.
– Elmondhatom uram… mire a koplalóig érünk, készen leszek vele, ha nem restelli meghallgatni ezt a paraszt históriát!

(Folytatjuk)