A villamos kocsijára vártam: előttem sinek kereszteződtek, esett és fénylett az uttest, a tulsó oldalon emberek siettek.
És ekkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna keresztül agyamon, kisodorván belőle mindent, ami bánat, tompa szorongás, baljós félelem.
A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos viz csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat, egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik, mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik, ismeretlen.
Mozogtok és utaztok a térben, melyet végesre határolt sorsotok és melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert tájak felől.
A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyilik meg előttem; az utca leferdül lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a mult partján, egyetlen lépés még – a többi ismeretlen tenger, levegőoceán. Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-oceán partjain, szemét a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik?
Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy forrásvidékén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak fel. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagutján a kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem változtathatom többé, a mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben, szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a mult figurái s igy marad most már a kép idők végeztéig. Egy kéz, mely felém nyult, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház tetejéről zuhanó kő, mely elől félreugrottam, egy asszony mozdulata, amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: – mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely kimozdithatná helyéről a multnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a szunyog szárnyrarebbenését, ha elmult.
De ami előttem áll, – halljátok? – azt még el nem határozta semmi. Abba még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert ott még senki se járt, sineket se rakott le, vonalakat senki se huzott,
házat senki se épitett, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött jog, jogtalan kötelesség. Száraz és lelketlen hivatalnok nincs ott, ki azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és bizonyitványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beirva lajstromokba, mert az az ország még senkié, ott senki nem uralkodik, azt még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király lehetek és ők közkatonák. Ebben az országban Grey nem szónokol és Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete, ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.
Ebben az országban vannak még esélyeim, – halljátok? – ott nekem földem és birtokom van. Innen, a mult partjain állva, belemeresztem tekintetem és kinyujtom a kezem; ami ott van, ahhoz hozzányulhatok, megváltoztathatom, helyéről eltólhatom. Ha akarom, ott nincsen ugy, ahogy lenni akar, intésemre ott visszafordulhat, ami elindult s megindulhat, ami helyben áll.
Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag utitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsufolt Akarat.
Zugjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a multból, a szabadnak született uj ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt.

Forrás: Két mosoly. Project Gutenberg