Sinziana egy Feydeau-szerep után érkezett. Szomorú volt és hitetlen. Megcsömörlött elhibázott életétől, önmagától. Egyedül élt lányai mellett, elképesztően magányosan, önállónak, férfiakkal egyenrangúnak nevelődött, értelmes, józan leányként, aki anyjában megkapta mindazt, amit a legszerencsésebbek elmondhatnak magukról. Félárva volt, apját a háború vitte el— félszárnyú madárként nőtt fel, hiányoztak tapasztalatai a férfiakkal való kapcsolatban. A nem egyértelmű, bizonytalan szituációkat Sinziana nem tudta elviselni. Abszolutista volt, aki a legtökéletesebbnek szeretett volna tudni, élni mindent. Nem engedett a magáéból, inkább feladta a harcot. Így vált el első férjétől, aki képtelen volt leküzdeni a feleségével szemben érzett kisebbrendűségi érzését, ezért — mint a férfiak legtöbbje — kevésbé kényelmetlen nő után nézett. És Sinziana beletörődött, méltatlannak érezte a küzdelmet, versengést valakiért, aki menni akar. Később találkozik Pavellal, amitől újra kivirágzik, de túl mély sebet ejtett benne az első szerelem okozta kudarc, hogysem bízni tudna a másodikban. És elengedi, elküldi ezt a fiút is, aki — talán — ha tudja, hogy Sinziana gyermeket vár tőle, mellette maradna.
Sinziana élete ekkor törik derékba végképp. Képtelen megtenni az első lépést. Talán — Alexandra után — már arra is képtelen, hogy a másodikat megtegye. Nincs önbizalma, hitevesztett, önmagával, a világgal, környezetével, munkahelyével is meghasonlott, nem hiszi, hogy kijuthat lelki válságából.
A színpadi cselekmény tehát a számonkérés órája. Pavel megérkezik és számonkéri Sinzianától elvesztett-elpazarolt ifjúságát, elhibázott életét, eltagadott leányát. Sinziana őszintén, kegyetlen nyíltsággal elmeséli, talán önmaga előtt is meglepetésszerű felfedezésekkel, hogyan jutott ide. Belátja, hogy helyrehozhatatlanul tévedett. Ileana Vulpescu drámája egy elhibázott asszonyi sors képe. Életem ajándékának tartom, hogy eljátszhattam ezt a szerepet. Vajha így éreztek volna rendezőim is! A szerep nem hagyott közömbösen, sokkal mélyebben érintett, mint bármelyik más, eddigi, kosztümös, figura. Szinte játszanom sem kellett, csak megkeresni magamban azokat az emlékeket, érzéseket, amelyek fedik a darab hősének életét-érzéseit. Soha ennyire nem éreztem, mennyire nem játék a színház, hanem égető valóság, belőlem táplálkozik, felemészt, megszűnök vagy újraszületek benne …Sinziana elhibázott életére tragikomikus pontot tesz házassága Tudorral, a ház régi barátjával. Nem szereti, de tiszteli, becsüli. Lemond mindenről, ami a léleknek, testnek öröm, lemond önmagáról, kötelességszerűen él, cselekszik. Szánandó és megvetésre méltó lesz szemünkben. Meg tudtam érteni, de felmenteni képtelen voltam… Szerettem -szeretem addig amíg visszautasítja első férje újbóli közeledését, amikor Pavelnak elmeséli, újra éli egész életét-szerelmét, amíg sírva-kacagva meglepődik, nem hiszi, hogy még, valaki is számot tarthat rá — de nagyon kicsinek, gyávának, elesettnek éreztem, amikor igent mond Tudor kérésére, és lánya kívánságát teljesítendő, hozzámegy feleségül. Sinziana sorsa azóta sem hagy nyugodni, újra feltépi az akkor felbontott sebeket, számonkérésre késztet, arra, hogy magamba nézzek, és megvizsgáljam, a saját életem …Nem nagyszínpadi mű ez, inkább kamerát igényel, hiszen a lélekben játszódik, olyan finom arcrezdülésekkel, amelyeket csak a kamera tud rögzíteni, közvetíteni. A férfi—nő viszony aprólékos, értő és őszinte tisztázását kívánja, bármely részlet elnagyolása az egészen ejt sebet: tapasztalat, emberség, de bátorság is kell hozzá, hogy nők és férfiak egyaránt magukba nézzenek. Olyan levetkőzött lélekkel, ahogyan Ileana Vulpescu Sinzianája teszi.

Kőműves Mihály, Váradi Márta, Nászta Katalin a darabban

Forrás: Igaz Szó, 1986/6. szám / 558. oldal. A darab címe: Férjhez adom az anyámat