(nemisálom)

A végtelenbe futó út szerda reggel kilenc óra tájtól péntek estig tartott. Hogy miért éppen ettől eddig? Ki tudja? Reggelimet pontosan nyolc órakor fogyasztottam el. Utána kezdődött.
Lényegében feltevés, hipotézis vagy éppen hipnózis volt a furcsa esemény, amelynek szerzője nem én voltam, hanem a bakfiskirálynő biztatására alapult:
– Akkor majd meg fog találni. (mint valami gyerekmesében). Pedig az ágy szélén ült, akár egy beteglátogató.
– Megpróbálhatom. De vajon hol?
– Nem elég nagy ahhoz ez a cella, hogy ne találjon meg, még akkor is, ha sem ház- sem telefonszámot nem ismer. Hiszen börtönlakók vagyunk mindketten. Sokszor egyazon priccsen alszunk és nem is tudunk róla.
(akkor még magázott)
– Ha viszont nincs magában elég kitartás, ha gyámoltalan, akkor nem. Akkor így kell történnie, hiába a különleges elrendeltetés, a kölcsönös ingerek.
Két napot vártam erre az életemre: egyik halálomtól karácsonyig, amikoris a frissen hullott hó mindent átmosott, letisztított. Hatalmas fuvola szólt az égből. Ünnepeltek a földlakók.

A kövér testet közben fehér köpenyes illetékes ülteti székmellékre.
– Vetkőzzön le. – hangja határozott, de nem barátságtalan. – Meg akarom vizsgálni, vérnyomásmérés és egyebek.
– De ugye nem tartanak itt?
– Nem. – (Svejk-arc, Svejk-alkat, ártatlan idealizmus).
– Hol dolgozik?
– Most éppen sehol. Egy ideig újságot árultam. Az sem megy már… magas?
– Nem semmi. De azért nem vészes.
– Felöltözhetek?
– Fel. – Megkönnyebbülten felszuszog: – Akkor én elmegyek.
Pedig nem mehet el. Belátható időn belül semmi esetre sem.

A bakfiskirálynő közben visszatér, kedélytelen arcát könny áztatja.
– Szóval megkeresel? Az emberek többnyire gyűlölik egymást. Ezen szeretnék változtatni. Hallottál Freud mesterről? Igazat adsz-e neki?
– Talán. Rajtam ne múljon. Meglep, hogy szeretetről beszélsz, közben tudom, az altested lázadozik.
(most már tegeződünk, pedig szinte értelmetlen)
– Jól gondold meg. Mert én befogadlak. Oda, ahova nő fogad be férfit. Feltételek nélkül. Hibáiddal, bűneiddel együtt.
Magam vagyok, jól fogna ez a nemes lelkű nő. Főleg ebben a felemás világban.
Szél indul a hegyszoros felől. Szétszórja a nő illatát is. Egyre kevesebb a támpont. Kezd kihívássá válni. Éppen azért nem adhatom fel éppen most.
– Kis, öreg sarkokban foglak keresni, pókhálók alatt. Megnyugodhatsz. Meg is halhatsz akár. Belül kicsit püspök is vagyok újabban. Megáldanám rejtekhelyedet.
– Dehát a remény zsákmánya. Az azértis elégtétele. Mit tudsz te erről? Az elmúlás pedagógiáját hirdeted?
– Felkutatlak. Mint felfedezetlen rovart, kőzetet. Most se színed, se szagod, illógáz vagy, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megtalállak. Mert egyre nehezebb a feladat. Csak a szív lüktető erekciója vezet, mert még szűz a szívem. A szilfák alatt veszíti majd el ártatlanságát. A nap csiklójában.
Átható szarszag terjeng. Ez csakis valami koszos hímek felöl jöhet. Bakancsbűzök, félrevezetés.
A látszat útján csak a pincébe juthatsz, haszontalan lim-lomok közé. Rosszabb esetben a téboly katakombáiba.
– Fordulj a romok irányába. Ne törődj a letöredezett, lemorzsolódott lépcsőfokokkal. Omladozik minden. Rothad.
Sok gyereket szülök majd neked és mind elátkozzuk őket…
Fonnyad a zöld alma, íze mégis édes, mint minden ajándéké. Ez szintén a szabályhoz tartozik, ahogy a rozsdzbélésű vasfiók is. Ott fogannak meg, halnak el az embriók. Apró raktárak rejtekén.
– Ruhátlan légy örökké, mint azok!

Bartók megbékélten megy halála elébe. Szemében nyugalom, kezében rózsacsokor.
Nem Amerikában, hanem egy rozoga kolozsvári ágyon. Visszautasítja mind emlékeit, mind a táplálékot, elindul, hangoztatja, nem szándékszik visszatérni.
„Istenem, micsoda elképesztő hasonlóság!”
Nehéz ezt elfogadni, mindent megtesznek hát, hogy jobb belátásra bírják. Mindhiába. Már az infúzió sem kell neki, zseni-arca feltartóztathatatlanul idomul a vég formáihoz.
„– Ez nem az én hangom kelyhe, alvadt vér szivárog belőle, ne kóstolgassátok hát.”

A bakfiskirálynő közben és örökkön örökké!
Keresteti magát, alattomos nőiessége érzi, a bújócska hamarosan véget ér valahol, egy erdőszélen, fák, bokrok mögött, bárhol.
Ott teljesül be végleg és egyetlenegyszer. „Türelmed legyen végtelen, jutalmad gyatra lesz ugyan, de páratlan.”
Bevonja ágyát, friss harmatot húz rá, abba takarja. Mint szülőfaluja dombja-völgye, olyan.
Így szereti, rendetlenül, szabályos színfalak nélkül.
Otthon van, születése helyén. Hogy is ne vonzaná ez a hely, ahol annyiszor születhet újra, ahányszor akar?
Szárnyakat növeszt, kijátszsza a vércsét, gúny tárgyává teszi, nem egyszer, számtalanszor.
Lemondanak róla a ragadozó madarak is.
Fölényes, fehér húsáról.

Magához hív, közben feltölti mobiltelefonját, készenlétbe helyezi azt is.
A másik csörren fel. Elfojtott női hang a vonal végén:
– Szeretettel meghívjuk agykontrollra.
– Úgy értsem, valami előadás, koncentrálásról, ilyesmiről?
– Nem kérem, agykontroll a szó szoros értelmében. Hány éves?
– Ötvenöt.
– Éppen ideje. Szeretettel várjuk, hogy belenézhessünk hibásodó ideg- és érzelemközpontjába. Vacsora is lesz.
– Mi ez? Viccel? Kivel beszélek?
– Szeretettel meghívjuk agykontrollra.
Kiver a víz, lecsapom a kagylót. – Őrültek. Kötöznivalók. Nincs már egy normális tavasz sem.
Elrohannék felejteni, fékez az idő, lábbilincs.
Háta, tompora forró, hamar felszikkasztja izzadt mellkasom, hasam nedveit, amelyekkel együtt született az idők kezdetekor.
Még nem pirkad. Földet lapátolnak ránk kérges markú napszámosok.

2011. április 10.