G.-ben olvastunk fel, külföldön, egy csodás ősi városban — mondta a barátom. — Ily gyönyörű, arányosan kiképzett barokk főteret még sehol sem láttam. Mikor kiléptünk az Aphrodité kávéházból, hogy felkészüljünk a költői estre, szőkés fiatalember lépett mellém. Velúr kabátot és halványsárga, finomszövetű nadrágot viselt.
— Sajnos, a szállodában nem tudtunk szobát biztosítani — mentegetőzött. — Elleptek bennünket az olasz turisták. Így hát szíves engedelmeddel, téged én stoppoltalak le.
Azzal átvette kézitáskámat, a csomagtartóba tette, majd betessékelt a kocsiba. Épp akkor a templom háta mögötti dombon megszólalt a zenélő óra, amely malomkeréknyi fehér szám lapjával messze virított a magasból és egy Mozart-etűd akkordjait hintette szét, mintha apró üvegharangok csilingelnének a házak felett.
Miután elhelyezkedtem és behúztam az ajtót, még hallottam a törékeny, gyöngéd hangokat, aztán hirtelen mindent elnyomott a megugró kocsi motorjának zaja. Két-három perc múlva, alighogy kijutottunk a város központjából, az volt az érzésem, mintha valami mezőre tévedtünk volna, de aztán észrevettem, hogy lom bbal teleszórt keskeny úton haladunk, s hogy amolyan kertvárosban járunk.
— Te Juhász Sándor vagy, ugye? — emlékeztem vissza bizonytalanul a bemutatkozásra.
— Alexander von Juhász — mondta ő úgy, mintha a névvel együtt egy kis németes komolyságot is magára vett volna. De megérezte, hogy költő előtt mégsem illik így megjátszani a fontos embert és idejében elröhögte m agát. — Ne lepődj meg rajta … Ezek a sajtevők másként nem veszik be az idegent, csak ha megsejtik benne a lerohadt előkelőt…
— És téged már bevettek?
— Ó, igenl — a cigarettájával legyintett. — Hamar rájöttem a dürgésre. Mindjárt átláttam , hogy ezt a kis von-t nagyon is fontos lesz odaragasztani a nevem elé, és egy kis korrektúrával posszibilissé tenni a Juhászt. Mert az első hónapokban nagyon ráfáztam a sompolygásra …
— A változtatás mit hozott?
— Az én esetemben milliókat. Apósomnak cipőgyára van, ötszáz munkással dolgoztat. No persze, a vagyon egyelőre az övé, de a feleségem az egyetlen örököse. Úgyszólván a vízből halásztam ki, amikor a flammo idején odaszegődtem segédnek egy úszótréner mellé. Bekeveredtem Helga társaságába — a többi magától jött…
— És mondd: hogy kerültél ki ide?
— Én? … Természetesen, forradalmárként.
Arcát fölfújta, háta nekiteszült az ülésnek. Amit mondott, azt a jelzőt oly súlyosnak és fontosnak találta, hogy egyebet nem is szólt, amíg meg nem álltunk egy repkénnyel befutott, magas földszinti, szürkehomlokú villa előtt.
— Parancsolj kérlek … Egyelőre itt lakunk, de már épül az új villánk … Tavaszra megkapjuk …
Mielőtt beléptem volna a fürdőszobába, már hátamra boritotta puha frottír köpenyét, aztán bekapcsolta a Braun villamosborotvát, tett-vett, udvariasan mutogatta, hol mi van, és mi hogyan működik. Tisztálkodás után az ebédlő szelíd félárnyékában várt a terített asztal és előkerült az asszonyka is, aki javarészt szótlanul forgolódott körülöttünk, hiszen egy szót sem tudott magyarul. Németes komolyság lebegett a bajor porcelánok, ezüst evőeszközök fölött.
Később fényképeket cseréltünk, hogy érdeklődést mutassunk egymás családja iránt. Egyetlen kislányuk a nagyszülőknél volt, én pedig megállapítottam , hogy a papára hasonlít, ami Von Juhászban parányi hálás mosolyt lobbantott fel, amely azonban félénken ki is aludt, mielőtt bevilágíthatta volna szőkés arcát. Közben minduntalan odaszemtelenkedett egy mosottszőrű puli, szolgálva leguggolt a gazdája mellé vagy a kerevetről egyenesen a vállára támaszkodott két elülső lábával. Juhász ilyenkor tréfásan erélyes német szóáradatot eresztett meg, amitől kissé zavarba jöttem, mert hirtelen azt képzeltem, hogy ez a vándor Sándor bizonyára a pulival együtt házasodott be, s ő vette rá a kutyát, hogy igyekezzék alkalmazkodni a körülményekhez, vagyis nyelvileg képezze át magát, úgy mint ő …
A költői est szépen sikerült. Felolvasás után visszamentem vendéglátóimhoz, hogy megköszönjem a szállást és elbúcsúzzam tőlük. Hálám at igyekeztem a dedikációban is kifejezni, amely így a szokottnál hosszabb és érzelgősebb lett. Alexander, amikor átnyújtottam neki a könyvet, meglepetésében felkiáltott, s ösztönös mozdulattal már a farzsebéhez kapott, hogy kifizesse a kötetet. Elhárító mozdulatomra furcsa csalódással nézegetett, nem értette a dolgot.
Aztán kissé ernyedten mondta:
— No hát, danke schön… De ha már ily kedves voltál… hadd ajándékozzalak meg én is …
És a tekintete most elkószált a nappali szobába, a könyvek, dísztárgyak, a rádió, tévékészülék meg a lemezjátszó fölött; de láttam ott vagy két fényképező meg egy filmfelvevő gépet is. Mindjárt arra gondoltam, hogy valami súlyosabb készüléket fog az ölembe adni, ami korlátozza maid további szabad mozgásomat, s máris feszengve álltam; de hamar kiderült, hogy az én házigazdám gyakorlatias ember:
— Ugye vannak gyerekeid? … No persze, két kislányod van … Hiszen láttam is a fényképüket — Azzal levett egy polcról, a naponta használt játékok közül egy fölbomlott nyakú kis zsiráfot meg egy szakadt fülű elefántocskát. Ezt a két apró ajándékot most is féltve őrzöm, pedig vagy hat évvel ezelőtt kaptam. Koszlott, jelentéktelen holmi, a lányaim rá se néznek, de én azért sem hajítom el. Mert ugyanbiza ki kapott már ennél kifejezőbb ajándékot egy milliomos forradalmártól — fejezte be elbeszélését az én költő barátom.

Forrás: A Hét, 1973/ 9. szám