Utóhang a pufferzónákról

Kora délután érkeztem a napsütésben fürdő Crema ebéd utáni csendességébe. A kisvárosba, ahol egy éve néhány napot is eltöltöttem Luca Guadagnino filmjének, a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) című – André Aciman azonos című regénye alapján készült – filmfestmény helyszíneit felkutatni és azokba beolvadni annak minden kék-sárga-zöld Monet-ségével, Elioságával és Oliverségével. Cseppet sem túlzok, ha azt vallom, Bordighera után most Crema is pontosan a hazaérkezés jólismert és kényeztetően átölelő szeretetével segített le a vonat lépcsőiről.
Reggel Stefan jött értem, és miután átadtam a lakást és a kulcsokat, a riviérai tengerparti ideiglenes otthonomat elhagyva kértem, hagyja az autót, sétáljunk csak le a rózsaszínű vasútállomásra. Idejében elindultunk, jelezte, szeretné, ha elfogadnám a meghívását egy feketekávéra és reggeli harapnivalóra indulás előtt. Az állomással szemközt, a Corso Italia esténként vidáman zajos teraszán telepedtünk le a reggel harmatosan üde csendjében, a riviérai reggel verőfényében, a tenger felől érkező lágy fuvallattal. Történeteket osztottunk meg életeinkről, utazásainkról. Mondja, hogyan járt New Yorkban valamikor a nyolcvanas években. A mulatságos történeten derülve a frissen gőzölgő presszókávé és mazsolás csiga mellett, átvillan bennem, hogy azokban az években nem hogy nem sejtettem, de meg sem fordult a fejemben, hogy majdan New Yorkot szemrebbenés nélkül fogom otthonomként emlegetni. Akkoriban még a sztereotípiákat sem ismertem New Yorkkal kapcsolatosan…
Amikor a hangosbemondó jelezte a milánói direttissimo érkezését Ventimiglia felől, kisétáltunk a peronra. Stefan nem szólt hozzám. Hagyta, hogy elbúcsúzzam. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és hagytam a napnak és a tengeri szellőnek, hogy simítsa végig az arcomat. Egy gyűrődés se maradjon. A sínpár túloldalán átnéztem a kerítés felett, ott azúrlott a tenger, a lungomárén pedig a Baretto teraszán a széles mosolyú pincér anekdotázott az egyik asztal mellett. Stefan ragaszkodott hozzá, hogy megvárja a vonat indulását, mint amikor a rokonok szokták viccesen mondani az elutazónak, hogy akarják látni, amaz biztosan elment-e. Nevettünk és jólesett ez a gesztus értékű gondoskodás. Nem emlékszem idejére sem, amikor valahol valaki a peronról integetve búcsúztatott volna elmenőben, és én meg visszaintegettem volna a vonat ablakából.
– Nálunk mindig otthonra lel, bármikor is érkezik. Visszavárjuk! – búcsúzott.
Nem is voltak afelől már kétségeim, hogy B életreszóló visszatéréseim egyik helyszínévé nőtte ki magát. Boldogsággal vegyes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy az elinduló vonat ablakából elém táruló képeslap-táj, amiről másfél éve csak olvastam, amit csak képekből, filmekből láttam azelőtt, mint távoli mesevilágot, ma minden ízében teljesen enyém. Nem hangzatosan, nem grandiózusan, nem patetikusan, hanem csak egyszerűen, tisztán. Mindennek jól ismertem a tapintását, az illatát, a zizegését és a zamatát. A kikötő reggeli fényekben fürdő csillogását lassan elhagyva az első alagút után, a Grand Hotel plázsa mellett haladtunk el, újabb alagút, és lenn a teniszpályás, fürdőmedencés villa a tengerparti szirten, Anchise még nincs sehol. Vagy talán már…
Mikor Ospedalettit megpillantanám, tudom, hogy befutunk a hegy gyomrába, hogy kisvártatva Sanremo állomásán egy percre megálljon az intercity. Hozzám hasonlóan nagy bőröndökkel szállnak fel utasok, a véget ért vakációról a Milano-Malpensa reptérre tartó nyaralók, gyűrött arccal, a cikádaszárnyon elszállt szép napok emlékével a szennyes ruhák és hűtőmágnesek közé csomagolva a koszos guruló utazótáskákban, amelyekről az ideutazás során felragasztott légitársasági címkéket sem szedegették le, mintha ezzel is tovább elhitethetnék magukkal, hogy nem haza, hanem az áhított tündérvilág felé tartanak. Őszintén és együttérzéssel sajnálom őket. Tudom ugyan, hogy ugyanez az utas leszek két nap múlva én is majd, amikor Cremából zötyögök a személyvonaton fel Milánóba. Életem talán legnagyobb tanulsága azonban, hogy valamelyest megtanultam az utóbbi években a jelent megélni, és az én jelenem most pontosan arról szól, hogy én nem az az utas vagyok ott elgyötört arccal a reptérre menet, hanem a másik, a gondtalanul a suhanó tájba feledkező, aki néhány órán belül kicselezve a dolgok „várható” folyását, a Milano Centrale peronján majd nem a Malpensa Express reptéri vonatára, hanem a lombardiai Treno Regionale szutykos vagonjába ugrik majd fel. Tulajdonképpen megszökik. Ez a boldogságos egérút Crema felé az én jelenlegi pufferzónám.
A pufferzónáknak nevezem azokat az átmeneteket, amelyek átsegítenek hirtelen váltásokon. Olyanok, amelyek segítenek megnyújtani egy gondolatnyival egy kellemes állapotot, hogy aztán kicsit felkészültebben térjünk vissza a mindennapi kerékvágásainkba. Például egy színházi előadás után szükséges egy pufferzóna. Amikor az ember kilép egy remek színjáték után az utcára, s talán rámosolyog a művészbejárónál szorgalmasan aláírásokat osztogató színészre, majd kilép a Broadway oldalutcájáról a zajos Times Square-re, a térre, amit annyira megvetek, s mégis jól jön ebben a pillanatban, amikor legkevésbé sem lenne jó egyenesen metróra szállni, és hazatérni egyből. Egy felemelő élmény után hirtelen a lakás csendjében találni magad fogat mosva és ágyat vetve, esetleg a délutáni edényeket elmosogatva, elképesztően illúzióromboló lehet. A zajos Times Square azonban olyan védőburkot épít az ellene védekező lelkem köré, ami ügyesen segít át fényárban villódzó tömegen a negyvenkettedik utca rövid szakaszán a Bryant Park esti csendjéig. És ott lehet még cseppet elmélkedni a látottakon a Chrysler ezüstös art-deco kupolájával szemezve, mielőtt az ember elkapja azt a pillanatot, amikor már sérülésmentesen lesétálhat a metró lépcsőjén a peronra, a hazafelé tartó kései vonatra felszállni. Ilyen szempontból Milánó a pufferzóna pufferzónája, a Times Square. Sajnálom is kicsit, hogy erre a sorsra juttattam, de tőlem sem telik korlátlan, mindent átható szeretetre minden egyes hely iránt. Azzal, hogy egyenlősdit erőltetnék magamra, és azt játszanám, mindent s mindenkit egyformán szeretek, azoktól venném el a legtöbbet, akiket-amiket valóban nagyon szeretek. Életünk sem méri ránk egyformán a történéseket, minek kellene nekünk ilyesféle elvárásoknak megfelelni?
Pufferzóna az is, amikor Szatmárról utazom vissza New Yorkba és megállok közben Budapesten elidőzni egy-két napot. Azon a hazulról hatafelé vezető úton a budapesti megálló egy kedves pufferzóna az anyám által kifogástalanul és folyamatosan biztosított otthon meghosszabbítása gyanánt, sok-sok habitus-ponttal, szeretett emberekkel, szívet tápláló élményekkel, soha nem fakuló emlékekkel.
A riviérán eltöltött nyári napok tarka cikádaszárnyai és jázminillata után átrobogva Milánó Times Square-én Crema Bryant Parkjának csendjében megbújni a piazzettán a Chrysler ezüstös… akarom mondani, a dóm üdítő árnyékában a mindent átható harangjátékot hallgatva, amíg a lelkem teljesen fel van vértezve a visszatérésre a New York-i hétköznapokba, ennek a nyárnak az egyik csudaszép pufferzónája.
Kell némi rutin, hogy az ember – egyrészt – annyira kiismerje saját magát, hogy pontosan tudja, mire van szüksége átmenet gyanánt, másrészt pedig ezt az egészet kivitelezni a valóságban. Szabadság-napjaimat fél éves – egy éves előjegyzéssel kell lefoglalnom, a szabadnapjaimat minimum három hónappal kell előre jelezni, hogy megközelítőleg jóváhagyhatóak legyenek. Csak eztán következhet a repjegyek és a szállásfoglalások alternatív egyeztetése. Egyik sem történhet meg a másik nélkül, így az embernek ki kell tudni választani egy napot, amikor csak ezzel foglalkozik, hogy bravúrosan megszervezhesse a pontokat, a csatakozásokat, a destinációkat, a dátumokat, az indulásokat, érkezéseket többtucat kereső ablakkal a laptopon – és mindezt kommunikálja is megfelelő módon valamennyi érintett felé, hogy amikor a nagy kirakós összeáll, kényelmesen hátradőljön, és meg se forduljon a fejében, hogy ha csak egyik darabja vész el valahol a puzzle-nak, minden úgy omolhat össze, mint egy szépen felrakott kártyavár. De én már a hózáporos reggelen is tudtam a kávém mellett New Yorkban az ablakomon kifelé bámulva, amint a februári ködben eltűnik az Empire State tornya a város felett, hogy a nyári napokat követően mennyire nehezemre esik majd elhagyni Bordigherát, és kétség sem fért hozzá, hogy egy Budapestet, egy kedves pufferzónát kell beiktatnom, ami más nem is lehet ebben az esetben, mint Crema. És fel sem merült bennem máshova menni, mint Francescáékhoz. Amikor lefoglalni a lakásomat a jólismert kisutcában a Piazza Duomo mögött, a Luca Guadagnino kúriája, a Palazzo Premoli szomszédságában a honlapra felmentem teljes magabiztossággal, megdöbbenve tapasztaltam, arra hétre semmiféle lehetőség nem mutatkozik. Kétségbeestem kicsit, holott azonnal különféle alternatív megoldások ajánlkoztak, még az említett palazzóban is. Délután volt már New Yorkban, Olaszországban pedig annyira este, hogy nem tartottam illedelmesnek olyankor telefonhívással zavarni barátaimat ott, ezért üzenetet írtam Francescának – lényegében afölött szomorogva, hogy valahol máshol kell majd megszállnom ottlétem idején. Nem volt szándékomban siránkozásnak, sem olcsó érzelmeskedésnek hatni üzenetemben, csak tényszerűen jeleztem, ekkor s akkor szerettem volna náluk megszállni két éjszakára, s mennyire bánt, hogy ez nem jön össze, s hogy ennek ellenére szeretném, ha találkoznánk legalább egy koccintásra és ölelésre, ha majd ott leszek.
„Eszedbe ne jusson másnál megszállni. A te helyed itt van, és mindig is itt lesz. Megbeszéljük.” – jött Francesca üzenete percekkel később. Elképzeltem, ahogy késő este a gyermekekkel matatva azok lefekvését szorgalmazva, vacsora után a tévé előtt pihenve megnézik az üzenetem és nyomban reagálnak. Nagyon jóleső érzéssel töltött el, és megnyomtam a gombot, amivel végérvényesen lefoglaltam az utazás utolsó szakaszát is. Hiányzott még ugyan a kirakókocka egy darabkája, de már tudtam, nem veszett el, csak később kerül majd a helyére.
Korábban érkeztem a jelzett időpontnál, és nem bántam, csak kiléptem az állomástérre és elindultam a parkon keresztül a belváros felé. Örültem ennek a kis plusz időnek, ennek az extra pár percnek, nem kellett sehova sem sietnem. Mindenhol egyszerre akartam ugyan lenni azok közül a helyek, boldogság- és habitus-pontok közül, amelyek enyémek lettek tavaly Cremában, és ugyanakkor azt is éreztem, sehol sem akarok szívesebben lenni, mint ahol éppen vagyok. Ez a visszaköszönő érzés pedig megnyugvással töltött el. Boldog voltam ismét ebben a kisvárosban. Még a B-ben töltött nyári napok mesés emlékében fürdőzve, olyan gyengéden simogató volt Crema, mint a nyarat megtoldó indián nyár. A kettő között pedig a híd Aciman és Guadagnino, Elio és Oliver – mint ennek az egésznek a háttere és esszenciája, ugyanakkor most nem ez volt a legfontosabb – ez már beleépült, ott van, nem lehet és nem is kell többet ebből kikényszeríteni – hanem maga a pillanat. A macskaköves sétálóutcán a szieszta után megélénkült délutáni forgatagban kopogtam táskámmal a dómtér felé. Meg-megálltam a kirakatokat bámulni, a teraszokról és egyik-másik bolt ajtajából volt, hogy rámköszöntek, vagy csak odabiccentettek. A piazzetta kerthelyiségeiben délutáni kávéra, desszertre érkeztek a népek, de még sok szabad hely volt, és a téren sem volt tumultus. Verőfény áztatta a köveket, egy pincérfiú a kaspóban a virágokat öntözte fekete kötényben, fehér ingben. Hirtelen dézsávű érzésem lett, a milánói dómtéren töltött délelőtt emléke villant át rajtam, mikor a kék egyenmezes junior focisták csapata edzőikkel az élen elsétált mellettem a Duomo di Crema mellett ezúttal. Egy részük a Torrazzóhoz ment, a középkori órás városkapuhoz fotózkodni, a csapat másik része az árnyékban, egy kávézó teraszának ernyője al telepedett le. Én az edicola, azaz a La Provincia újságosbolt előtti padon pihentem meg, miután a bőröndömet odatámasztottam a fehér asztal mellé, ahol nem állt már ott Elio fekete és Oliver fehér biciklije. A dóm harangja éppen elkezdett játszani. A ventimigliai Cristo Re harangjátéka idéződött fel bennem, és az az estébe hajló délután San Giacomo felé kaptatva a domboldalon. Érezni véltem a tenger illatát, a harangszó a teljes környéken szétterülő muzsikáját a jázminillatú, sárga kaktusz-virágú és lila papírvirágos alkonyatban. És mint egy filmes vágásban az átúsztatás, a kép lassan átváltott arra a filmbéli nyolcvanhármas nyári délelőttre, amint Elio és Oliver éppen ennél az asztalnál ülve ismerkedett egymással, amikor megszólalt fölöttük ugyanennek a harangnak ez a félreismerhetetlen hangja.
Ebbe a káprázatva hasítva érkezett Francesca üzenete:

„Isten hozott vissza, Cremába! Sajnos, kések, de Nicola már otthon van, és kinyitja neked a lakást. Várunk!”

(Folytatjuk)

Forrás: Égből kapott mesék