Vas Gereben: Egy falu, két bakter

V.

Rég aludtam olyan jó izüet, szinte mintha ringattak is volna, – egyszer aztán mintha nem ringattak volna, megszakadt az álmom.
Kiszálltam a ketreczből, a tyukászok dönögtek a szekér mellett és az egyik tüzszerszámát verte; s a mint olykor a szikrától láttam, lámpást akart gyújtani az egyik.
Dárdám mellettem feküdt, azzal szépen kibotorkáltam a félszer alól, s lassan-lassan az utczára mentem. Felhős volt az idő, de a holdvilág néha-néha ki-kiverekedett a nagy sürűségből, azért a mint hozzája vethettem, éjfélt kiáltottam.
Elfeledtem én már a tegnapi napot, és akármint tünődtem, semmire se tudtam emlékezni. Csak a pad jutott eszembe, mely egykor Örzséék ablaka alatt volt, azért a sarokháznál a padra ledültem.
Alig igazodtam helyre, a falunak ellenkező végén éjfél után kettőt kiáltanak.
– No, … valami korhely kiált! – véltem most magamban, s azzal tovább szundikáltam.
Vagy egy óra mulva alig harmincz lépést tőlem éjfél után hármat kiált valaki.
– Mi az ördög! – dörmögtem fel álmomban: egy falu, két bakter. Hogyan lehetne az? Vagy az nem bakter, vagy én nem vagyok én!
Tovább megy az ember, s a mint szokás, ujra kiált: éjfél után hármat.
Felültem a padra, s tünődtem rajt, hogy a mi falunkban hogy lehet két bakter? s hallom ujra: éjfél után három már az óra!
– Nem is ugy kiált ez – a miként én szoktam, – dörmögtem fennszóval, – ki lehet az a más? – A mint ezt dörmögném, kinyilik az ablak, és ugy csendesen kérdik:
– Ki van itt?
– Ki volna más? – mondám én is elrekedve – én vagyok itt.
– No hála az istennek – mondá az ablakos – eddig a bakter is a tulsó végén vagyon! – mondá tovább, mire aztán a ház végéből embernyomot hallok, és utóbb az ajtó előtt két ember állott meg, s az egyik azt az ökröt vezette, a melyiket a másik hátuljáról hajtott.
Az ajtó csakhamar kinyilott, s a mint a hold szépen előbukkant, láttam ám a bevezetett ökröt, a melyik Örzsével tinó korában megszaladt, s azóta a szemem előtt növekedett, s jobban ismertem tán, mint a keresztapám.
E közben távolról megint csak kiáltják: éjfél után három már az óra.
– Csak be vele, … csak be vele! – mondák mind a hárman – még majd itt ér a bakter bennünket.
Elállt szemem és szám, … és ha a nyelvem könnyebben mozdulna, rajok is kiáltok, – legalább kiáltani akartam, hanem a szót megint abba hagytam, a mint ötödször is hallom jó messziről: éjfél után három már az óra!
Kinyujtóztatták-e a falut, hogy oly messziről veszem ki a hangot, vagy hogy álmomban vagyok én most ébren, és ott van egy faluban két bakter?
Majd meglássuk, ki lesz itten az ur? mondtam most magamban, és a biró felé megyek, hogy jelentést teszek, és utközben a mint az igyekezetemből telett éjfél után kettőt kiáltottam.
Alig kiáltok másodszor, szemközt jön velem egy ember, s azt kérdi:
– Miféle ember kend?
– Én itt bakter vagyok – mondám rámérgedve, – hanem kend kicsoda?
– Bakter vagyok, … itt a dárda, ha másként nem hiszi…
– Az enyém is itt van – szólék közbe – magamét fölemelve, mert az egyik kezemmel a földön huzkodtam a nyelénél fogva, – és most elhiszi kend, hogy én nem hazudtam, hanem itt a mi falunkban csak egy baktert tudok, az pedig én vagyok, azért most feleljen kend, hol szedi itt magát?
– Aztán kend akar itt bakter lenni? – jön kend a biróhoz? – s minthogy én most gyenge lábbal voltam, csak czipelt ám galléromnál fogva a biró házához!
– Eressze el kend a szürömet, – mondám – ha jót akar! – hanem aztán majd én viszem kendet a biróhoz… erre arra, a ki gondolta.
Hanem biz az nem igen tágitott, hanem vitt a biró felé, valamint én is fogtam az ő szürét, hogy valamiképen én is vigyem őtet.
Ott voltunk az ablak alatt, és az ablakon egyszerre zörgettünk.
– Ki zörget odakint? – kiáltott a biró.
– A bakter! – kiáltánk egyszerre.
– Mi kell hát? beszéljen az egyik – mondá a biró.
– Én egy embert fogtam! – mondá az, ki engem megfogott, – azt hazudja, hogy ő itt a bakter!
– Persze, hogy az vagyok, hiszen csak tudom, hogy ki vagyok; hanem biró uram, ez az ember, a ki engem itt fog, meg a kit én sem eresztek el, – azt hazudja, hogy ő itt a bakter!
– Majd elmentek az ablak alól – szólt az öregbiró – ha kimegyek, adok én tinektek egy faluban két baktert!
– De lopókat tudok ám – mondám a birónak, – most kellene ám a nyakukra menni.
– Hol volnának? – kérdé az én szüröm megfogója!
– Itt az utczasarkon.
– A mészárosnál? – kérdé az a másik.
– Van is itt mészáros? – kiáltám én vissza.
– Mondom, hogy kend vagy rosszban jár, vagy elment az esze.
– No hát nem kell sokat lármázni – mondám én – hanem menjünk oda.
El is mentünk.
Menet közben jobban-jobban tisztult az én eszem; a holdvilág is már jobban világitott, de a mint most láttam, a mi falunkban tán minden ház megvedlette magát, mind uj meszelt volt ez, pedig nálunk minden ház szennyes volt.
Azt éreztem, hogy most ébren vagyok; de hogy mikép változott meg minden, egy szikrát sem értem.
Azon közben a sarokházhoz értünk; benyitom a fakilincset, látom bizony, hogy én akárhol de nem jó helyütt járok, azért mindegy, akármint ugattak a kutyák, mentünk az udvarra. A részünkre a félszerből kikiált egy ember:
– Ki jár az udvaron?
Hanem felelet helyett a fészerhez mentünk, ahol éppen négykézláb megkötve feküdt az én ökröm! Csak ez kellett nekem, mindjárt szemközt nézek én a mészárossal és látom ám, hogy éppen ez az, a ki három esztendővel előbb találkozott velem ott, ahol beszéltem.
– Ha olcsó lenne a hus – mondám – én is méretnék a frissiből, talán éjjel olcsóbbért adná gazduram, mintha fényes nappal venném.
Egyet sem szólt erre ő kegyelme!
– Nem mondaná meg azt, hol vette ezt a jó csontu ökröt?
Arra sem szólt.
Ekkor látok a sarokban még egy másik embert, ki az ágas mellé vette magát, hanem a szüréről megismertem, hogy Örzséék cselédje.
– Talán lakziba viszel hust, Pista öcsém, hogy itt melegében várod.
Ennek is elfagyott a beszélő sipja.
A szomszédom pedig jobbra-balra nézett, hogy én ilyen szép vallatást teszek, alig győzte hallgatással, mikor a biró uram lármájára összecsődült népség beszédért faggatta.
A meleg nyomon ért mészáros, és az emberei busulásnak estek, én meg pedig azon gondolkodtam, vajon hol vagyok most?
– Hát kelmed kicsoda? – szólit meg a biró, a kit a többiek annak tituláltak, a kiket én biróstul együtt egy szálig de soha sem láttam.
– Ki vagyok, – hát én bakter vagyok!
– De hol? – kérdi ujra.
– Itt a harmadik faluban! – mondá erre egy tyukász, ugyanaz, a kikkel az este a falu korcsmájában ittam.
– Az már más! – mondá a biró is, bakter is, – no most már hát tudjuk.
Pedig én magam már majd azt sem tudtam, hogy élek-e vagy halok, – hanem félre hivtam a tyukászt és attól kérdem:
– Hogyan jött most kelmed ebbe a faluba?
– Hogyan-e? … hát a magunk szekerén.
– Ugy… most értem hát, … hisz én is azon jöttem!
– Azon-e… csodálkozék a tyukász.
– Azon hát, … mert a mint tudja, kelmed, kimentem a korcsmából, kigyelmeteket pedig odabenn hagytam, meglepett az álom, és a kelmetek szekerén a saraglyába másztam és a mint kelmetek az idevaló korcsmába érkeztek és a szekér megállt, akkor felébredtem. – és azt gondoltam, hogy a mi falunkban vagyunk…
Most értettem azután, hogyan került egy faluba két bakter!

(Folytatjuk)

2019. szeptember 28.

Szóljon hozzá!