– Hol fogok lakni? – kérdeztem Nicktől, mikor bevezetett az udvarra a kapuból.
– Természetesen, a helyeden…
De jó, gondoltam magamban, hogy nekem már itt is van egy helyem. Ennyi otthon a világban megannyi kedves helyen felér bármiféle gazdagsággal.
– Francesca Castellari, cara mia, sono felice di rivederti! (Drága Francesca Castellari, úgy örvendek a viszontlátásnak!) – kiáltottam fel, amikor a háziasszony is megjelent a két kislánnyal a kapubejárat felől.
Majd megkérdeztem, kit pakoltak ki a lakásból, hogy nekem helyet csináljanak. Nevetett, a szüleit – mondta. Elképedtem, de megnyugtatott, a szülők jó ideje itt voltak, és miután elmegyek, visszajöhetnek bármikor, nem úgy, mint én, és hogy ezen én ne nagyon sokat filozofáljak, hanem helyezzem magam kényelembe, s majd az udvar végében felsorakoztatott kerékpárparkra mutatva jelezte, hogy gyarapodott az állomány. Ott a régi jó öreg zöld bicikli is, de Nick beszerzett egy szép, masszív, lámpával felszerelt feketét is érkezésemre, épp, mint amilyen az Elio biciklije volt. Nem is sokat késlekedtem, szétkaptam a csomagom, lemostam az út fáradalmait, és már gurult is ki a fekete bringa velem a késő délutáni napfényben fürdő sétálóutcára. Nem volt kétséges, a bringa is tudta, csakis Moscazzano lehet ma este az úticél. Nem reméltem, hogy ismét bejutok majd az Albergoni-villába, s azt sem, hogy a polgármester, Gianluca barátommal futok ott össze. Amióta nem találkoztunk, egy másik álma is valóra vált. Amellett, hogy újra megválasztották polgármesternek, rég dédelgetett álma is beteljesült, és egy retró rádió népszerű kívánságműsorában konferálja fel a zenés üzeneteket szerelmes hölgyeknek és romantikus uraknak. Nem volt semmiféle tervem Moscazzanóban, egyszerűen csak egy kis esti biciklizésre vágytam a mezei úton, keresztül a falun, felkeresni a jól ismert helyeket, habitus-pontonként megérinteni azokat, majd estére visszatérni a városba. A pipacsokkal pirosított búzamezőn haladva, mélyen magamba szívtam a mező, a frissen kaszált széna édes illatát, és végre szakítottam arra is alkalmat, hogy a falu bejáratánál, a mezőn büszkélkedő kápolnát is megnézzem. Nem sok bizonyosat tudtam meg a Santuario della Maria dei Prati eredetéről azon túl, hogy egy 1483-ban elkezdett korábbi templom alapjain és köveiből épült. Vöröses fény folyt szét lepelként a tájon, a hajlongó búzamezőn, a kukoricáson és a kaszálón. Távoli falvak alacsony kontúrjai a templomtornyaikkal, ezek a drága, békebeli skyline-ok szegélyezték a láthatárt, esti madárcsivitelés nyomta el a távoli országút halk moraját, és a tücsökzene.
Beérve a zsebkendőnyi faluba, amint a hivatal épületét elhagytam, a villa zárt kapui előtt vitt tovább az út, nem lassítottam le, a Gambazocchi térre kerekeztem, ahol a kocsma állt a templommal átellenben, Oliver éjszakai pókercsatáinak nyomait őrízve. Már tavaly sem találtam nyitva, azóta a cégtábla és az ILLY reklám is eltűnt a bereteszelt ajtó fölül, elhagyatottan állt az épület, és pókerezőknek még nyoma se volt. Kihalt volt a falu, és örültem is, hogy magamban bóklászhatok a kövesúton. Mikor visszaértem az Albergoni-villához, a montodinei út felé tértem be. Az oldalsó bejáraton belestem a lenyugvó nap vörös sugaraiban fürdő udvarra. A főbejárat előtti ligetben a szobor nézett szembe a házzal és a négy, szép, kerek lombosra metszett fa szolgáltatta az árnyékot annak, aki éppen a ház elé ülne, mint ahogy Elio kottázni tanyázott le ide forró délutánokon, mikor elcsendesedett a környék. Vagy ahogyan apja, az öreg Perlman bámult a naplementébe szivarjával és grappát ízlelgetve az öblös pohárból, olykor csak magában, olykor betévedt vendégeivel, vagy éppen Oliverrel megvitatva a régészeti ásatások és az egyéb ókori görög leletek részleteit. Olyankor Anchise a szakácsnővel, Mafaldával egy sámlin ülve hallgatott bele a koraesti csendbe, mígnem Mafalda el nem kezdett a vacsoraasztal körül tüsténkedni. Mosolyogtam, eszembe jutott, milyen gyarló módon munkált bennem egy évvel azelőtt a gondolat, hogy beszökjek a kerítésen, és lopva körbefényképezzem a házat s a filmből jól ismert udvart és parkot. Nem tettem meg, de másnap a nyitott kapun át, hivatalosan is felhatalmazva mégis beléphettem, hála a polgármesternek meg a gondnoknak, és kedvemre fényképezhettem. Bár, ha jól emlékszem, a pillanat annyira lenyűgöző volt, hogy inkább csak bámészkodtam és ujjongtam, semmint fotóztam volna. Mikor a park túlsó végére értem, megpillantottam a kitaposott ösvényt, ami valaha titkos volt, ma már nyilvánvalóan nem az. Sokan kipróbálhatták már azóta bejutni a kertbe ilyen kevésbé erkölcsös módon. Ami azonban még jobban meglepett, hogy abban a pillanatban hirtelen vágytól vezérelve én is erkölcstelenkedni akartam, és felmászni azon a bozótos ösvényen. Nem is tudom, mire számítottam, talán hogy majd valami olyasmit láthatok, amit addig nem. Az esetleges következményeire nem is gondoltam. A sűrű bozótosban nem sokra haladtam, és csakhamar egy frissen húzott drótkerítésbe botlottam, amelyen ott állt a figyelmeztetés, hogy kamerával megfigyelt terület. Erről már tavaly is tudtam, látni ugyan akkor még nem láthattam. Megkerültem a kertet, és a túlvégén a parknak egy jobb helyet találtam felkapaszkodni a kerítésig. Ott állt a ház a szürkülő alkonyatban, a kertre nyíló ablakok zsalugáterei és a hátsó, kisebb erkély ajtó nyitva volt, a gondnok, Francesco és a nem túl beszédes bejárónő, akik jóvoltából egy éve beléphettem a villa kertjébe, valószínüleg szellőztették a villát. A tulajdonos a jelek szerint mind ritkábban jár ki ide, megunhatta a világ minden tájáról ideözönlő rámenős látogatók, rajongók folyamatos zaklatását. Luca Guadagnino filmje kétségtelenül a világ egyik legerősebb reflektorfényébe helyezte a mindaddig békés unalomban ásítozó villát s a köré épült falut, ugyanakkor ezáltal meg is változtatta az élet s a dolgok itteni békés menetét. S ha valamiben jót tett mégis, az az, hogy felverte a villa árát dollármilliókkal, és Albergoni pedig szeretne kapni az alkalmon, és mihamarabb túladni rajta. Sokat nem láthattam a palazzóból a gyér fényviszonyok és a buja növényzet miatt sem, de egyértelmű, hogy már a tavalyihoz képest is lényegesen romlott az állapota. Eltöprengtem, és a magam részéről elkönyveltem, lényegtelen, mit látok, vagy inkább nem látok, hisz a villát és környezetét nagyon jól ismerem már, számomra a csíny pillanata volt ebben a lényeg. A szederbokrok és a sűrű bozótos össze-vissza kasmatolta a lábamat és a karomat, a kapaszkodásban még a sok utat megjárt Palladium-cipőm is feladta sokéves karrierjét, és szabad utat engedett lábujjaimnak a felfeslett réseken. Fejemet csóválva nevettem magamon, milyen eszement kalandokra adom őszülő fejem. És igazából egy pillanatig sem bántam.
Noha fáradt voltam az egész napos utazás és az esti sok kilométeres kerekezés nyomán, pihenés helyett késő este mégis inkább tiszta ruhába bújtam, és kimentem a városba. Vacsorázni szerettem volna, mégpedig a tavalyi emlékeimet felidézve a tortelli cremaschi jutott az eszembe, így célirányosan igyekeztem a kisvendéglő felé a piazzetta távolabbi sarkában. A Quin a hét bizonyos napján tart szabadnapot, hogy a hétvégén zavartalanul nyitva tarthasson a látogatók tömegeinek, akik a helyi specialitásokat keresik Cremában, s elsősorban is a házilag elkészített tipikus tortellit. Történetesen éppen ez a csütörtöki nap volt a zárvatartási nap, így egyéb táplálék után kellett néznem. Miután tudatosítottam magamban, hogy a másnap teljes egészében rendelkezésemre áll kora reggeltől késő estig, lemondtam a kései sétáról a városban, hogy reggel üdén kezdhessem a napot a napsütötte udvaron a frissen lefőzött eszpresszóval.
Amikor olyan helyen vagyok, ahova rég vágytam, a legfontosabb magam számára meghatározni, mi is az, amire leginkább áhítoztam, ami miatt szerettem volna arra a bizonyos helyre eljutni, visszajutni. Annál inkább igaz ez azokban a helyzetekben, amikor csak nagyon rövid idő áll az utazó rendelkezésére, és ez a mi szakmánkban nem ritka – még akkor is, ha ugyanez igaz a magánutazásainkra is. Mint ebben az esetben is. Ilyenkor a legegyszerűbb, ha az ember felidézi magában, milyen képekben ábrándozott adott helyről, mi járt a fejében, amikor vágyakozva erre az utazásra, helyszínre gondolt. Milyen képek villantak fel az emlékezetében, amikor a hétköznapokon visszaszámolt epekedve várva a napot, amikor adott helyre elutazhat vagy visszautazhat majd. Ennek fényében számomra a kora reggeli órákban elkészített kávéval kiülni a csíkos nyugágyba a teraszon egyik ilyen.
Mindenki dolgára ment, csend telepszik olyankor az udvarra, és besüt a nap, megvilágítva a fehér zsalugátereket és a macskaköves udvart is. Időnként megszólal a dóm haragja is a szomszéd villán túl, és elvegyül a reggeli madarak csiripelésével. Az említett teóriák szerint, ebben a hangulatban a nap további részét is könnyen meg lehet tervezni. Főleg, hogy semmi konkrét vágyam és programom nem volt, senki idejéhez nem kellett alkalmazkodnom, nem voltak órához kapcsolódó kötöttségeim – hacsak a Quinbe való visszatérés eshetőségét nem vesszük a tortelli cremaschi ügyében. Amire tudtam, hogy vágytam, reggeli séta a csendes kisváros rejtett utcáin és a főtéren is, ahol ilyenkor napfényben fürdik a piazzetta, a dóm és az egész tér, a sétálóutca, a nyitni készülő boltok kirakatai, a színes falú, rendezett házak, a sárga-zöld-kék zsalugáterek, a szépen cifrázott öntöttvas erkélyek a házak emeletein, a pergolák és a csíkos napellenzők a kis boltok és vendéglők bejárata és a teraszok felett. Ennek eleget téve, rövidesen a macskaköves utcákon lépdeltem, be-belesve a mesés kapualjakon. A szomszédos Premoli palota nagykapui tárva nyitva voltak, oda is beléphettem, s noha a filmbéli jelenetekből jól ismertem, feledhetetlen élmény volt ott lenni.
– Luca (Guadagnino) már nem lakik itt – tudtam meg később Francescától – Úgy gondolta, Crema nem volt iránta elég hálás, amiért világhírnévre emelte a Call Me By Your Name (Szólíts a neveden) sikerével az addig ismeretlen provinciális kisvárost és környékét. Talán New Yorkban él és nem is jár haza. Akkor hallottunk róla utoljára, amikor szilveszteri bulit rendezett a palotában, és az óévbúcsúztatóval ő maga is elbúcsúzott a várostól.
Crema időközben valóban felpezsdült, a világ összes szegletéből idelátogató CMBYN zarándok-turisták végeláthatatlan folyama arra kényszerítette a mindaddig csendes mindennapjaiba feledkezett várost, ahol még az idő is megállni látszott még két évvel ezelőtt, hogy felkarolja a jelenséget, hogy a pillanatnyi (de hónapokig vagy akár évekig is eltartó) népszerűség szelét vitorlájukba befogja, és saját hasznukra fordítsa. Szuvenírboltok, szervezett idegenvezetés, QR-kódos eligazítás a film helyszíneihez, új szálláslehetőségek és autóbérlési cégek, reptéri transzfer bizniszek tették mozgalmassá a várost. Két évvel azelőtt elképzelhetetlen lett volna ennyi japán és amerikai fotózkodó turista a dómtéren, ahol most európai hátizsákos zarándokok, Timothée Chalamet és Armie Hammer filmbéli öltözeteit tökéletesen lekoppintó tinédzserek hordái hemzsegtek a nap minden szakában. Persze, nem biztos, hogy a teljes lakosság ugyanolyan lelkesedéssel szemléli ezt a nagy változást mindennapjaikban, de a kisváros lakosainak többsége végtelen kedvességgel és toleranciával kezeli a helyzetet. Még inkább jellemző az előzékenység, és szinte mindenkinek adódik egy-egy izgalmas szemtanú-története a film három évvel ezelőtti forgatásáról, amit az érdeklődőkkel szívesen megoszt. Persze, mint ahogy Francesca is elmondta délután, amikor az udvaron egy kis proseccora, bordigherai grappára vagy – a gyerekek esetében – kajszibaracknektárra összegyűltünk mind az asztal köré a csíkos nyugágyakban, 2016 májusában-júniusában, amikor a forgatás zajlott, nem sokat tudtak a lakosok az egészből. Sokan azt sem sejtették, hogy egy ekkora kaliberű filmrendező él a városukban.
Armie Hammer, nem, mint Oliver, hanem apaszerepben Crema sétálóutcáján
– Csak a lezárt utcákból sejtettük, valami nagy készül. Láttuk a langaléta szőke, gyönyörű, amerikai fickót és a hórihorgas, bongyorhajú, vékonydongájú gyereket is a városban lófrálni, szórakozni járni a helyi fiatalokkal, az utcánkban jönni-menni… Hisz itt laktak – mutat jobbra, a falon túlra – Chalamet a sarkon túl, a szomszéd házban, a piazzettára néző ablakokkal, Armie pedig feleségével és kislányukkal a Luca Guadagnino szomszédja volt, a Premoliban. Ma már nem tudnának olyan fesztelenül, „ismeretlenül” mászkálni, ez teljesen bizonyos – tette hozzá nevetve.
– Akkor Hammerék kijártak a gyerekkel ide az utcára biciklizni forgatások után, Timothée a Premoliba járt zongoraleckéket venni az öreg Roberto Solci zongoraművésztől, hiszen, noha a filmben virtuóz zongoristaként szerepel, valójában itt tanult meg zongorázni a forgatások kezdete előtt, 2016 májusában. Esténként pedig mind Luca lakásában gyűltek össze a napi munkát és a másnapi terveket megvitatni, és filmeket nézni egy-egy kupa bor mellett.
Házigazdáim kitérnek a CMBYN-jelenség számukra is kedvező hatásairól, fellendült az AirB&B kereslet, és folyamatosan szállóvendégeik vannak. Francesca siet hozzátenni, hogy a CMBYN-turistáinak bibliaként ajánlja a magyar és angol nyelvű blogjaimat, főleg a Somewhere in Northern Italy című angol nyelvű fotóblogot, ahonnan mindenki elegendő mennyiségű információval indulhat zarándokútjára. Megköszönöm, és megilletődve árulom el, hogy a honlapom valóban többtízezres forgalmat bonyolít ma már, követni sem tudom, és idejét sem tudom, mikor lesz alkalmam bővíteni, de azon leszek, hiszen ezen a nyáron is sok élménnyel, információval, és többszáz fotóban rögzített élménypillanattal lettem gazdagabb. És ezt azoknak is oda szeretném ajándékozni, akik nem annyira szerencsések, hogy ezekre a gyönyörű tájakra eljussanak.
A délutáni órákban időt kerítettem elsétálni a város másik büszkeségéhez, ahova legutóbb nem jutottam el, a bazilikához. A Santa Maria della Croce XII Piusz pápa által 1958-ban lett kis bazilikának nyilvánítva, maga a templom már a XVI. századból datálódik, többszöri átalakítás, átépítés és bővítés során kapta jelenlegi formáját. Hogy az esti nyitásra a vendéglőhöz visszaérjek, idejében visszaindultam a várostól távolabb eső bazilikától a bergamoi úton. Kedvem lett volna felpattanni az egyik buszra Bergamo felé, hogy azt a kört is kiiktassan a magam CMBYN-bakancslistájából, de úgy gondoltam, egy alapos csavargásra már nem elégséges az idő, és hagyni kell egy következő látogatásra is felfedezésre áhítozó titkokat.
A hölgy a vendéglőben nem emlékezett úgy rám, mint ahogy én őrá, de biztosított afelől, hogy amennyiben itt ettem a tavaly a tortelli cremaschit, és szerettem, akkor most sem fogok csalódni, mert ugyanúgy helyben készítik el házilag és nagy gondossággal, éppen ezért legalább húsz percet várnom kell majd, hisz éppen tizennyolc perc szükséges a megfőzésére. Nem bántam, hogy ezt az időt helyi fehérbor társaságában a piazzettát bámulva kellett eltöltenem. Tisztában voltam vele, hogy a pufferelésre szánt átmenet-időm lassan lejár. Diszkréten egy a pufferzónát megtoldó pufferzónát iktattam még be, egy kis esti sétát a Garbaldi térig s onnan a sétálóutcán vissza a Piazza Duomo-ra. Pont, mint amikor otthon nem sietek hazafelé, hanem hamarabb leszállok a metróról, hogy egyet sétálhassak még hazatérés előtt, vagy jó nagy kerülőt teszek a metrómegállóból hazáig a mellékutcákban, egy-egy szép napot eképpen magamban megnyújtani. Önámítás, persze, de működik.

Vége a nyárnak – a szerző fotója

Forrás: Égből kapott mesék