VI.

Hogy magam is becsületet valljak, azt bizonyitottam, hogy a két lopónak a csapáján jöttem, mig az orgazdáig kisérhettem őket. Aztán pedig hozzá fogtam paraszt prókátorkép a vallatáshoz, és a házat legott kikutattam és a padláson mindjárt megleltem a nénémasszony kárba ment ládáját. A mészárost meg azonnal vitték vármegyére. Virradó után pedig két előljáróval szekérre rakodtam, és az eltévedt holmikat vittük haza felé. Mire haza értünk, a hirünk is ott volt.
Tán az egész falu kicsődült elejbénk, és a ki most harmad napja legeslegfőképen sütött-főzött volna, az bizonykolta legjobban, hogy én rólam rosszat soha sem hitt.
Várt a vén asszony is, talán jobban a károsát, mint ahogy engem várt!
Hanem engem is várt valaki a háznál, … az én kedves Örzsém!
– Ki a tolvaj? – kérdem megint, a házsártos asszonyt.
– Ne legyen haragod, – szólt az asszony neki szelidülve – az öregnek szokása már, többet morog, mint a mennyi rosszat eszével gondol; hanem hogy meglegyen a béke, még nekem is öreg napjaimban legyen meg a nyugtom, hát ha isten is akarja, – légy házőrző.
– Megcsináltatta kend kinn a padot?
– Nem odakinn, János, hanem majd idebenn.
Örzse kipirulva ment a benyilóba, én meg örömemben szóhoz sem találtam.
– Hát most a belső padon alszik kelmed János? – kérdem kocsisomat.
– Most már nem én, – uram – hanem egy kis négy esztendős fiam hál ott, a ki már javában legelteti a kert alatti réten azt az ökröt, a melyikért tinókorában a faluba kerültem.
– Hát az öreg anyjuk?
– Megvan velünk szépen, mindenét, házát, földjét, pénzét és ezt a két sárga csikót, mind mást, nekünk adta.
– És a bakterság?
– Mióta odahagytam, megint sorba járja, most aztán az egész falu bakter.

Forrás: Vas Gereben elbeszélései. Magyar Elektronikus Könyvtár