Kezdem bánni, hogy valamikor
magamra vettem a verset –
olyan kiszolgáltatott vagyok benne,
mint semmi kis divatjamúlt kombinéban,
úgyszólván majdnem meztelen:
vállamra, tarkómra tapad
minden elhaladó lehelete,
bordáim alá szúrnak az irigy,
szemtelen vagy éppen megvető tekintetek,
van aki már ujjával is tapintja,
eljátszik gerincem húrjával,
és tüntetően számlálja nyakamon az anyajegyeket.

Télen aztán –mondanom sem kell-
bizony hitvány kis öltözék,
átfúj rajta a farkasok éneke,
a virágok, nedvek, levélzöldek hiánya
jégcsapokat növeszt bőröm alá
s a rímek fodrát összekúszálják
a holdtalan, bagolycsöndű éjszakák –
szóval már elég kényelmetlen kezd lenni
ez a hártyavékony cucc,
szabadulnék is tőle,
mert, hogy vénülő idomaim
-hogy is mondjam?-
hát elég nevetségesek benne,
valami komolyabb,
sűrűbb szövésű takaró kellene
hiszen egyre több vállamon
a napok hava,
s egyre mélyebbre süllyedek,
minden-egy lépéssel.

Szabadulni kellene tőle,
de már olyan testem-színű,
úgy beleégett a vérembe
és tapad minden szervemre,
hogy lehetetlen
azt hiszem, végül magammal viszem,
legyen ő a szép, fehér halóingem.

*Alsónemű, melyet a csángó asszonyokra csak haláluk után adnak fel.