Az ember, ember csupán.
Semmi több annál, ki a szabadság jogán,
ma ugyanúgy, mint ama hős ősök egykoron,
naponta eljátszodja az istenekre fogott,
régi-új önmagát.

Az ember, ember csupán.
Úgy hiszi, rajta utazik Noé bárkáján,
pedig egyetlen viseltes gyermekcipőben,
megtagadva önmagát, tudományát,
évezredek homályában, helyben áll.

Az ember az, amit szívében hisz igazán.
Lelke derű és búskomorság.
Szép álomvilágba rejtezik. Míg születik,
míg meghal – élete rohanás. De a szeretetnél jobban vágyik
valami szabadságfélére, arra az örökös csodára,

amit se ő, se más meg nem ért. Miként a szerelem is,
örökkön-örökké, időnként mégis megkísért.