Kraus Kuti István könyvének bemutatója elé*

Kuti (Kraus) István 1938-ban született Temesváron. 1965-ben végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan Temesvárra került. 1972-ben pedig átszerződött Sepsiszentgyörgyre…
Különleges könyv: egy volt színészkollégám megírja élete történetét – regényben. Úgy, hogy végig egyes szám első személyben fogalmaz, néven nevezi a személyeket, szerelmét, családját – és nem köntörfalaz magát illetően sem. Úgy ír, ahogy él, ahogy beszél, ahogy létezik. És tolla alól kibontakozik a 2. világháború utáni nemzedék léthelyzete, ami magyarázatot ad annyi mindenre, ami később az életútját meghatározza.
Az a férfias – mert kétségtelenül férfias vallomást tart kezében az olvasó – szembenézés ez az elmúlt időkkel, ami csak a nagyon bátrakra jellemző. Nem szépít, nem satíroz, nem misztifikál, nem ködösít. A stílusa nem enged elálmosodni. Kerüli a hosszan terjengő mondatszerkezeteket, frappánsan, tömören fogalmaz, amivel leültet maga mellé a székre. Az ilyenek mellől kel fel a legnehezebben az ember. Én, ráadásul még a hangszínét is hallom, a hangsúlyozását – és ráismerek a jó rendezői instrukciót betartó színészre: Légy mindig pontos a helyzetek meghatározásában! Kitűnően láttatja a történeteket, előttünk állnak a szereplők – nem is annyira külső megjelenésükben, ahol nem ez a fontos, hanem a leglényegesebbet ismerjük meg belőlük, róluk: amivel annak a jelenetnek az igazságtartalmához hozzájárulnak. És nem kitalált személyekről kell beszélnie, hanem a barátairól, ismerőseiről, rokonairól – akik az életének részei voltak vagy még azok most is.
És ettől még merészebbé válik a könyv. Mert nem mindenki áll készen szembenézni a saját életével úgy, ahogy azt meg kell tennie. Ha nem is a világ szeme előtt, de egy szűkebb környezet előtt mindenképp. Vagy önmaga előtt, legalább. Krausz-Kuti Istvánnak ez sikerült. Ez önmagában is dicséretes, de könyve ennél jóval több. Amellett, hogy letehetetlenül izgalmas, egy olyan életúttal szembesít, amit nagyon sokan járnak be (olykor kénytelen-kelletlen) a huszadik század derekától napjainkig. A második világháború utáni, vagy épp benne élő anyák, gyerekek, apák életét nem lehet összehasonlítani a maiakéval. Mégis szükség van rá. Más megvilágítást kap a sok nélkülözést elszenvedő élet ahhoz képest, amiben felnő a következő, már háborútlan, és az előző generációhoz képest elkényeztetett nemzedék, akinek összes frusztrációja abból fakad, hogy azt hiszi, jár neki minden. Míg az őt világra hozó és nevelő nemzedék egészen másként kellett hozzáálljon a saját életéhez.
A C’est la Vie – Ilyen az élet – ezt mutatja be nekünk úgy, hogy a szerző veszi a bátorságot, és megírja saját életét, egy az egyben.
Olvasmányos, lebilincselő, megrendítő. Elkeserítő és bosszantó. Kivívja tiszteletünket önmaga iránt, azzal, hogy nem szégyell elénk állni úgy, ahogy van. Élete összefonódik sokunkéval, akik ismerjük, akiknek sorsa ugyanazon a sínen futott vagy fut még – színészsors, színházból kikerült egzisztencia, országot elhagyó, új életet kezdő, azzal kezdeni mit tudó, mit akaró életpálya. Megismerjük a lehetőségeket és a kihagyásokat. A körülményeket és a… hát ezért kell elolvasni.
Könyvének első fele lendületesebb, jobban szerkesztett (majdnem azt írtam, rendezett!) az élmények erőssége, jelentősége folytán. Ahogy közeledik a jelenhez, türelmetlenebbé válik, kevesebb fontosságot tulajdonít élete második felének, nagyol, talán mert túl közel van hozzá. Nincs akkora rálátása. Mert Csávónak – így hívtuk a szerzőt egymás között – egész sajátos stílusa-modora van, épp ez az egyik erőssége. Minden smink nélkül mutatja be életét.
Szeretnék még olvasni tőle.

Nászta Katalin

* Kraus Kuti István: C’est la Vie – ARTprinter Kiadó Sepsiszentgyörgy 2019 * A borítólap Horváth Ilona munkája * Bogdán László igaz baráti szavai kísérik a könyvet.

A bevallottan, bevallatlanul önéletrajzi regény szerzője színész. Szándékosan nem tettem múlt időbe, noha majd fél évszázada lelépett a világot jelentő deszkákról. Valaki vagy színész, s akkor egy életre az, vagy nem. S akkor, szerepelhet előadásokban, vándorolhat színházról színházra, jöhet-mehet a világban, nagynak képzelt alakításai hidegen hagyják a nézőket, nem felejtik el, nem, mert nincs mit elfelejteni. (…)
A háborús gyermekkor, a viharos ifjúkor, s ismételjük az első szerelem felidézése a regény értékei. Utána nagyokat ugrik történetében, de izgalmas egy kissé elhamarkodott döntés miatt kényszerpályára kerülő hős dilemmája. Mert a színházat nem lehet elhagyni. Elhagyhatjuk ugyan, de Thália soha nem hagy el bennünket Emlékeinkben kísért. Olvassuk el újra a mottóként kiemelt sorokat, s bezárul a kör. A regényt olvasva óhatatlanul megelevenedtek emlékeimben azok a lázas hetvenes évek, amikor nagyon közel kerültünk egymáshoz és hittük nekünk minden sikerül.

Bogdán László

1. Simó Anikó:
   2019. november 23. 21:16

   Köszönöm Kati, tökéletesen jellemezted a regényt – mert szerintem az, olvasmányos, érdekes – egy szuszra olvastam ki ! Sok mindent újraéltem – , igen B. Laci – azok a lázas hetvenes évek, amikor azt hittük… Köszönöm Csávó a megosztást, a bátorságod ! Újra csak azt ismételem : „írj még !”

2. Nászta Katalin:
   2019. november 24. 18:34

   Köszönöm, Anikó a megerősítést!