Hogy lehet mindenkit szeretni? Mindenkire figyelni, reagálni minden nyúlfarknyi cikkére, bejegyzésére, kötetére, a szerettei megnyilvánulására? Érdemben reagálni, nem afféle “láttalak a rádióban”-módon?
A minden és a mindenki a kedves vagy apokaliptikus túlzás szavai. “Mindenki örült” – ez nagyjából azt jelenti, hogy a beszélő meg még ketten. “Minden el van veszve!” – ez pedig azt, hogy a divatos világvége-szólamokból megint behittünk egyet.
Vele kapcsolatban azonban ezek a szavak elnyerik igazi, hiteles, mély értelmüket. Ha a Holdon írna valaki valamit, Ilia Mihály elolvasná, megszerezné az illető címét, és küldene neki egy kedves levelet. Már persze ha az a valaki magyarul írna.
Magyarul és jól – ezt azért hozzátenném. Ilia tanár úr minden, csak nem protokronista. A mosolyaiban, a kézmozdulataiban, a ráncaiban, a szemüvege villódzásában ott az igazság. Őt aztán nem lehet becsapni sem hagyományőrzéssel, sem politikai korrektséggel.
Mert nem elméleteknek, nem is ideológiáknak él, hanem az irodalomnak. Tudja, hogy az irodalmat írók írják, de nem téveszti össze a kedves embert a jó szöveggel, a nehéz embert meg a zseniális könyvvel. Jókedélyű rend van a lelkében, de ez a kedély sem az, amelytől még napokig ott az arcodon a vodkacsók.
Volt egy nemzedék – a szót művelődéstörténeti értelemben értem -, amelyik hallgatva is tudott beszélni. Ottlik Shöpflinről meséli, hogy egy gesztusából megértette, az Iskola… nem elég jó. Ilia Mihály is hallgatva mondja a rosszat, de tévedhetetlenül.
Isten éltessen sokáig, Miska bátyám!