A kutyákról, a ku­tya–em­ber barátságról, a hűségről sok történe­tet hall­hat­tunk, ol­vas­hat­tunk. Köztu­dott, a kutyák megérzik a gazdáik halálát és ezt ki is mu­tatják, ki is fe­je­zik. Vonyíta­nak, szűkölnek, sírnak, de min­denképpen jel­zik a környe­zetükkel, hogy va­la­mi történt. Va­la­mi kivéte­les.

Ol­vas­ha­tunk Jack Lon­dontól is re­mek történe­te­ket a ku­tya–em­ber vi­szonyról, a kutyák hűségéről. De a leg­szebb, talán, amit va­la­ha is ol­vas­tam a Jack Lon­don el­beszélései mel­lett a Len­gyel József csodála­tos el­beszélése: Az igéző. Nem részle­te­zem, egy jegy­zet­ben nem le­het­ne vissza­ad­ni azt a ka­tar­zist, amit a művészet, az iro­da­lom a lelkünk­ben okoz. Soha! Az iro­da­lom, művészet, a jegy­zet, az, jegy­zet. A jegy­zet­ben nincs szín, nincs ábrázolás, ab­ban csak apró, kis, suta, színte­len történe­tek van­nak. Szin­te csak tájékoz­tat­nak. A valósághoz tar­to­zik az is, hogy nem sze­re­tem, nem sze­ret­tem a kutyákat. Soha. Most mégis egy olyan történetről aka­rok írni, amit itt hal­lot­tam Ud­var­he­lyen, s amely annyi­ra megdöbben­tett, hogy hóna­pok óta azon gon­dol­ko­zom. A történet még an­nak el­lenére is megrázó, hogy most, ami­kor írni akar­tam róla, szin­te egy ha­sonlóval találkoz­tam. És el kell mon­da­nom azt is, amióta hal­lot­tam a történe­tet, bo­nyo­lul­tabbá, ne­he­zebbé vált az éle­tem. A ku­tya­falkák bosszantó je­lenléte el­lenére, felül kell vizsgálnom, ho­gyan gon­dol­koz­zam róluk. És ho­gyan vi­szo­nyul­junk a je­lenlétükhöz. Iga­zat kell ad­nom Ana­to­le Fran­cen­ak, aki azt írta: „Amíg nem ta­pasz­tal­tuk mi­lyen érzés sze­ret­ni egy álla­tot, lelkünk egy része mélyen al­szik”. S per­sze iga­za van Kon­rad Lo­renz­nek is, aki a ku­tya–em­ber barátság kapcsán a követ­kezőt írja: „Két em­ber barátságának mértékét bátran megítélhetjük asze­rint, hogy me­lyikük haj­landó na­gyobb áldo­za­tot hoz­ni el­len­szolgáltatás nélkül”. Majd így foly­tat­ja: „Em­be­rek­kel szem­ben bi­zo­nyos körülmények között oly­kor si­kerül tel­jesíte­nem ezt a pa­ran­csot, hűséges kutyámmal kötött barátságom­ban min­dig a máso­dik va­gyok. Mi­lyen különös, szin­te párat­lan szo­ciális kap­cso­lat! Végig­gon­dolták-e va­jon már egy­szer, mi­lyen csodála­tos ez? Az em­ber, az észlény, a maga felsőbb­rendű, fe­lelősségtel­jes erkölcsiségével, az em­ber, aki­nek leg­szebb, leg­ne­me­sebb hit­vallása a fe­le­baráti sze­re­tet, az em­ber lám, éppen a leg­tisztább fe­le­baráti sze­re­tet képességében ma­rad el egy ra­ga­dozó állat mögött!…” (Kon­rad Lo­renz: Em­ber és ku­tya).
A hűségről, s a mérhe­tet­len tit­kos kap­cso­latról, amely a ku­tya–em­ber közt ki­ala­kul­hat, so­kat ol­vas­hat­tunk, de kettő talán a leg­is­mer­tebb. Az egyik és most idézni fo­gom: „Bob, a ku­tya, aki­nek a gazdája az első világháborúban har­colt, egy nap, több mint egy tel­jes nap­ra bebújt az ágy alá, majd később szívszag­gatóan sírt. A ka­to­na fe­lesége később rádöbbent arra, hogy a férjét éppen ak­kor ölték meg, ami­kor a ku­tya sírni kez­dett. Az állat tehát már egész nap érez­te, hogy gazdája élete véget ér és azt is pon­to­san tud­ta, mi­kor”. Ennyi a történet, önmagában, színte­lenül. Vi­szont ha be­le­gon­do­lunk, el­gon­dol­juk, hogy több száz ki­lométer­re volt egymástól az állat és em­ber, ak­kor már sejt­hetjük, mi­cso­da csodála­tos, mély kap­cso­lat létez­het, em­ber, s állat között. Egy másik közis­mert történet­ben, s ha jól emlékszem ezt a híradóban is láttam va­la­mi­kor: „Ha­chi, a japán ku­tya, min­den nap 5 óra­kor a pálya­ud­va­ron várta munkából ha­zatérő gazdáját. A férfit, nem ott­hon, mun­ka közben érte a halál. És Ha­chi továbbra is min­den nap ki­ment elébe a pálya­ud­var­ra és fe­gyel­me­zet­ten várta őt”. És van egy har­ma­dik történet is: „Bobby, a skóciai ku­tya, több mint 10 éven át, saját haláláig, hűsége­sen őriz­te gazdája sírját”.
A mi történetünk ez utóbbi­hoz ha­sonlít. Va­la­hol, talán a Rákóczi út mel­let­ti házak egyikében történt, egy nap meg­halt a ku­tya gazdája. Özvegy volt, egyedül élt, pon­to­sab­ban csak a kutyája volt az egyedüli társa. És, ahogy történni szo­kott, a ro­ko­nok, szom­szédok el­te­mették az em­bert. Aztán na­pok múltán va­la­ki­nek eszébe ju­tott, hogy enni kel­le­ne ad­nia a kutyának. A ku­tya azon­ban nem volt se­hol. Egy-két na­pig még ke­resték, számon tar­tották, aztán meg­fe­led­kez­tek róla. Tél volt, s a szokásosnál később, csak ta­vasz fele szedték le a ko­szorúkat a sírról. És ak­kor va­la­mi döbbe­ne­test ta­pasz­tal­tak. A ko­szorúk alatt, leg­na­gyobb meg­le­petésükre, meg­találták a ku­tya holt­testét. Ennyi. Nem színe­zem a történe­tet, hogy került a ku­tya a sírra, hon­nan tud­ta, hogy hol a sír, nincs amiért írnom erről. Nincs. A történet önmagáért beszél.

Forrás: eirodalom.ro