Lőrincz György: A kutyákról
A kutyákról, a kutya–ember barátságról, a hűségről sok történetet hallhattunk, olvashattunk. Köztudott, a kutyák megérzik a gazdáik halálát és ezt ki is mutatják, ki is fejezik. Vonyítanak, szűkölnek, sírnak, de mindenképpen jelzik a környezetükkel, hogy valami történt. Valami kivételes.
Olvashatunk Jack Londontól is remek történeteket a kutya–ember viszonyról, a kutyák hűségéről. De a legszebb, talán, amit valaha is olvastam a Jack London elbeszélései mellett a Lengyel József csodálatos elbeszélése: Az igéző. Nem részletezem, egy jegyzetben nem lehetne visszaadni azt a katarzist, amit a művészet, az irodalom a lelkünkben okoz. Soha! Az irodalom, művészet, a jegyzet, az, jegyzet. A jegyzetben nincs szín, nincs ábrázolás, abban csak apró, kis, suta, színtelen történetek vannak. Szinte csak tájékoztatnak. A valósághoz tartozik az is, hogy nem szeretem, nem szerettem a kutyákat. Soha. Most mégis egy olyan történetről akarok írni, amit itt hallottam Udvarhelyen, s amely annyira megdöbbentett, hogy hónapok óta azon gondolkozom. A történet még annak ellenére is megrázó, hogy most, amikor írni akartam róla, szinte egy hasonlóval találkoztam. És el kell mondanom azt is, amióta hallottam a történetet, bonyolultabbá, nehezebbé vált az életem. A kutyafalkák bosszantó jelenléte ellenére, felül kell vizsgálnom, hogyan gondolkozzam róluk. És hogyan viszonyuljunk a jelenlétükhöz. Igazat kell adnom Anatole Francenak, aki azt írta: „Amíg nem tapasztaltuk milyen érzés szeretni egy állatot, lelkünk egy része mélyen alszik”. S persze igaza van Konrad Lorenznek is, aki a kutya–ember barátság kapcsán a következőt írja: „Két ember barátságának mértékét bátran megítélhetjük aszerint, hogy melyikük hajlandó nagyobb áldozatot hozni ellenszolgáltatás nélkül”. Majd így folytatja: „Emberekkel szemben bizonyos körülmények között olykor sikerül teljesítenem ezt a parancsot, hűséges kutyámmal kötött barátságomban mindig a második vagyok. Milyen különös, szinte páratlan szociális kapcsolat! Végiggondolták-e vajon már egyszer, milyen csodálatos ez? Az ember, az észlény, a maga felsőbbrendű, felelősségteljes erkölcsiségével, az ember, akinek legszebb, legnemesebb hitvallása a felebaráti szeretet, az ember lám, éppen a legtisztább felebaráti szeretet képességében marad el egy ragadozó állat mögött!…” (Konrad Lorenz: Ember és kutya).
A hűségről, s a mérhetetlen titkos kapcsolatról, amely a kutya–ember közt kialakulhat, sokat olvashattunk, de kettő talán a legismertebb. Az egyik és most idézni fogom: „Bob, a kutya, akinek a gazdája az első világháborúban harcolt, egy nap, több mint egy teljes napra bebújt az ágy alá, majd később szívszaggatóan sírt. A katona felesége később rádöbbent arra, hogy a férjét éppen akkor ölték meg, amikor a kutya sírni kezdett. Az állat tehát már egész nap érezte, hogy gazdája élete véget ér és azt is pontosan tudta, mikor”. Ennyi a történet, önmagában, színtelenül. Viszont ha belegondolunk, elgondoljuk, hogy több száz kilométerre volt egymástól az állat és ember, akkor már sejthetjük, micsoda csodálatos, mély kapcsolat létezhet, ember, s állat között. Egy másik közismert történetben, s ha jól emlékszem ezt a híradóban is láttam valamikor: „Hachi, a japán kutya, minden nap 5 órakor a pályaudvaron várta munkából hazatérő gazdáját. A férfit, nem otthon, munka közben érte a halál. És Hachi továbbra is minden nap kiment elébe a pályaudvarra és fegyelmezetten várta őt”. És van egy harmadik történet is: „Bobby, a skóciai kutya, több mint 10 éven át, saját haláláig, hűségesen őrizte gazdája sírját”.
A mi történetünk ez utóbbihoz hasonlít. Valahol, talán a Rákóczi út melletti házak egyikében történt, egy nap meghalt a kutya gazdája. Özvegy volt, egyedül élt, pontosabban csak a kutyája volt az egyedüli társa. És, ahogy történni szokott, a rokonok, szomszédok eltemették az embert. Aztán napok múltán valakinek eszébe jutott, hogy enni kellene adnia a kutyának. A kutya azonban nem volt sehol. Egy-két napig még keresték, számon tartották, aztán megfeledkeztek róla. Tél volt, s a szokásosnál később, csak tavasz fele szedték le a koszorúkat a sírról. És akkor valami döbbenetest tapasztaltak. A koszorúk alatt, legnagyobb meglepetésükre, megtalálták a kutya holttestét. Ennyi. Nem színezem a történetet, hogy került a kutya a sírra, honnan tudta, hogy hol a sír, nincs amiért írnom erről. Nincs. A történet önmagáért beszél.
Forrás: eirodalom.ro