Lengyel József: Énekek
Ma már biztos ott is elektromos daruk forognak a kikötőben és hatalmas emelőszerszámok. De akkor, mikor én ott voltam, csak izmok voltak és énekek.
Télen – éjjel (mert télen csak éj van), nyáron – nappal (mert nyáron nem száll le a nap), télen-nyáron, éjjel-nappal, esőben, hóban, hófergetegben, hetek, hónapok, éveken át, szüntelenül énekelt, zengett a kikötő, mely oly közel van az északi nagy folyam torkolatához, a fagyott tengerhez.
Ráz, dva – vzali
Essó – vzali
Essó szilnaa-a!
Essó druzsna!
Nem daruk emelik az óriás vastraverzeket a hajóűrből:
Ráz, dva vzali!
Essó vzali...
Gerendákkal rakodnak a vagonok. Emberek mint gyufaszálat cipelő hangyák:
Essó – szilna
Essó – druzsna-aa-a…
– és nehéz gépalkatrész emelkedik ki a hajó gyomrából.
Az egyik éneklő csoport lihegve pihen, de másik tíz énekel. Az egyik éppen belekezd magabízón és frissen:
Ráz, dva, vzali…
De amott már csak az utolsó hangot sóhajtják, és csak egy hörög még vad erővel; egyedül tartja a súlyt hatalmas vállával, megfeszülő lába remeg… Ha a társak gyorsan nem segítenek, ledönti őt és szétlapítja a vastraverz.
De lám, már lélegzethez jutottak a többiek, és énekel a bajtársi kötelesség.
Ráz, i druzsna!
Essó – szilnaaa-a-a…
– engedi ki utolsó levegőjét a tüdő. Majd újra:
Essó vzali…
– és megint túl vannak a nehezén.
Ezernyi tonna vasat, cementet, százezernyi köbméter gerendát kísér útjára ez az ének éjjel-nappal, télen-nyáron. Hallatszik a kikötő alsó végéből és fentről, a fatelepről, ahol gerendákkal rakodnak a vagonok, a két bárkánál, ahol pallókat és deszkákat cipelnek, a kikötő másik végéről, ahol sínek és vastraverzek bukdácsolnak előre és deszkaketrecbe zárt, vad gépek.
Az egyik bárkából meg éppen nagy, kétméteres ládákban hordják fel az ablaküveget.
Jacques hátán ilyen kétméteres láda. Ruganyosan, sietős lépéssel, látható erőlködés nélkül jön felfelé a meredek pallón a hajóűrből. Csak a ládára festett zsíros fekete számok hirdetik: 102 kg, máskor: 104 kg, 112 kg, mert az arcán nem látszik, hogy milyen súly van a hátán; az arca barna, enyhén barnapiros és mosolygó. Amikor felér a part laposára, halkan énekli a saját külön dalát:
Paris, o mon Paris…
s csak a homloka közepén húzódik függőlegesen egyetlen mély, komor ránc – az erőfeszítés vagy gondolatok felkiáltójele.
Éles metszésű, idegen és mosolygásán át is szomorú arc, fiatal forró vér jeleivel.
Jacques karcsú, de széles válla megfelel a láda szélességének. Lábai hosszúak, erőteljesek, mint arab őseié, akik a kengyelben felállva néztek a sivatag messzeségébe. Barna szemei beduin szemek.
Paris, o mon Paris
Jacques francia. Olyan francia, akinek az apja korzikai olasz volt, az anyja arab. Olyan francia, kinek a Földközi-tenger a szülőanyja, akinek három anyanyelve van: francia, olasz, arab. Talán azért van itt, mert így jött a világra, és talán ezért is tud még egy csomó nyelvet tökéletesen. Németül, angolul, persze spanyolul, oroszul – „és ami úgy közbe van, azt is többé-kevésbé…” Közös barátunk, a kínai Tru-ran-csen véleménye szerint csodálatra méltóan jól és csodálatra méltó szépen beszél kínaiul is. Egy év előtt Jacques még az arab és más keleti nyelvek tanára volt Moszkvában, és most huszonnyolc éves.
Nyelvtudására volna, bár igen ingatag, magyarázat. De elvégezte az építészeti főiskolát Párizsban. De már bejárta több mint a fél világot; Tru-ran-csennel kínai emlékeket frissítenek fel (angolul, hogy én is értsem), velem berlini élményeket.
Míg a folyó nem fagyott be, az ebédszünetben mindennap fürdött, és kimosta a fehérneműjét. Olyan tiszta, mint egy kerubin. Este, munka után, a barakkban mosakszik, derékig. Mások, ahogy bejönnek, végigdőlnek az ágyon, és még enni se nagyon akarnak. Csak feküdni, aludni. De Jacques-nak mosdásra is telik erejéből. És senki se meri megszólni, hogy sok vizet pazarol, hogy fröcsköl. Mert szeretik, no, meg mert az erősek közt is a legerősebb. Bár erejével sohasem kérkedik, sohase szerez előnyt – ami pedig szokás a mi aljas életünkben. Mindenkivel udvarias. A barátaival ennél sokkal több: figyelmes, gyöngéd, ha valaki megbetegszik, és jókedvűen szellemes, ha jókedvűek vagyunk – ami hihetetlenül gyakori. Barátai magyarok, oroszok, kínaiak. Molnár Renée, Alekszandr Szergejevics Poljakov, Tru-ran-csen és én. Amikor a nagy krumplitároló raktárak falait, padlóját, szellőztetőrácsait meszeltük ősszel, mindennap egy tizenkét és fél kilós kondenztejes bádogdobozt hajított be hozzánk az ajtón, majd feldűltem, mikor elkaptam. Úgy mellékesen hozta, igaz, hátán a súly, de a keze szabad.
Félelem és gáncs nélküli lovag, akinek kelet és nyugat legjobb tulajdonságai sűrűsödtek agyába és idegeibe, érzésébe, tudásába. Nőkről sohase beszél. Pedig csak rá kell nézni – és nincs kétség, hogy sok asszony álmát zavarta meg, hol akarva, hol akarata ellenére, és bizonyára szenvedett is asszonyok megmagyarázhatatlan kegyetlenségétől. De erről soha nem beszélt, ebben nem francia. (Vagy tán nem is igaz, hogy az asszonyokról való fecsegés jellemző a franciákra?)
Inkább az anyjára üt, az arab nőre. De egy tulajdonságában az apjára, egy dologban nagyon korzikai… És ez ad erőt.
A kikötő olyan kopár, hogy még moha se terem a kövön. Csak a folyótól távolabb mocsaras a föld, és a mocsáron virágok is nőnek. Olyan virágok, mint nálunk a Tátrában, az Alpokban, fenn az örök hó határán.
Jacques-ot nem temeti be ez a föld! Megmenti ereje és korzikai dühe.
Mindenfelől sír, vijjog, hörög a fogyhatatlan ének.
Ráz, dva vzali
Essó vzali…
Jacques halkan, magának énekel:
Paris, o mon Paris…
Én meg így:
Eej uhnyem…
Forrás: Lengyel József: Igéző. Összegyűjtött novellák. 2. kötet.Magvető, 1971.
Pusztai Péter rajza
2019. október 10. 20:59
A novella hőse, Jacques Rossi, norilszki legendás fogoly, pont 110 évvel ezelőtt, 1909 október 10-én született. 1939-ben együtt voltak együtt Dugyinkába (Norilszki tábor), aztán más lágerekbe és hasonló „üdülőkbe” kerültek. J. Rossi egy alapvető mű szerzője: a Gulag kézikönyve (The Gulag Handbook) oroszul jelent meg Londonban (1987) és több nyelven, magyarul, sajnos, nem. Kivételes élete volt, és különleges ember. A novellát Lengyel József Szibériában írta, 1952-1953 körül, első közlés – Kortárs (1965/1). Nem remélem, hogy éppen azért közölték, de nagyon jól esett. Köszönöm, Lengyel Tatjána
2019. október 11. 03:27
Ez gyönyörű.
2019. október 12. 07:29
Gyönyörű novella!