Mind túl vagyunk a határon (2)
Irodalmi antológia
BALTI KÖLTÉSZETI FESZTIVÁL, Budapest, 2019. szeptember 18–19.
Inga Gaile (a Lett PEN központ elnöke)
Nagymamának
A nagymamám olyan büszke kursföldi nő,
hogy nem is ül le az öregasszonyokkal a padra,
és rejtegeti a nyugdíja harmadán vett „Intim
Életet” –
ilyen büszke ő,
és fáj a szeme, a hasa, a keze,
fáj a haja, a lába,
fáj a szíve,
mert a pad magától nem megy oda hozzá,
és csak a lánya megy hozzá,
amikor azt mondja: „Pénz kell nekem!”,
és az unokák magázzák,
vagyis az az egyetlen, amelyik még szóba áll vele.
És az élet, akár egy bálna,
ránehezedett
az ágyára, és azt lihegi:
vagyok, vagyok, vagyok.
És az a nő, aki kézen fogva vezet
haza, ahol már nagyon félek, és azt mondja:
minden rendben lesz, rendben lesz, egyáltalán
nincs igazuk,
az egyáltalán nem a nagymama.
Mert nagymamának olyan a melle, mint egy
kariatidának, és
fehér, csúcsos sapkája van –
a nagymama eladó.
És azokat a kőriseket magával viszi az ágyba,
ha kell,
ha nem lesz más lehetőség,
viszi!
Hadd menjenek azok a rossz gyerekek világgá,
hadd menjenek,
ő megy mosakodni.
Lerogy az ágy mellé.
A fejében lassan kinyílik
egy pirosan lüktető virág,
és ő siklik benne a liepājai strandon,
két hajfonat odaköti őt, mint a drótkötél,
odaköti, és nem jut előbbre.
Előtte a nyílt tenger,
befagy, befagy,
a jégen eljut addig a helyig,
ahol a büszkesége már nem árt neki.
A virág nyílik, és jeges lesz az ujja,
a tengeren valaki jön feléje,
és nincs itt semmilyen halhatatlanság,
kiderült, hogy minden másképp van.
És ő nem is hitte,
hogy macskaként vagy hóvirágként újjászületik.
És ő nem is hitte, hogy a város fölött
így fog lengedezni a szélben,
és csak az ujjai végén és a halántékában lüktet:
mi volt az, mi volt az,
amiről lekéstem?
És az éjszaka csendben leereszkedik a szobára,
áll a levegő, mint egy gránit emlékmű
a nagy nő fölött,
nincs se hang, se vigasztalás,
csend,
nincs fény az alagút végén:
és a kinyitott csapból a fehérre polírozott
fürdőszobában a víz csendesen folyik,
makacsul, hangtalan,
a víz megtölti a szobákat,
és határozottan feltépi
végül az ablakot,
ő kiúszik, mint egy hajó,
a hold megvilágítja utolsó útját,
fentről biztosan úgy látszik,
hogy nevet,
nagymamám a hajó,
akinek soha nem sikerült mellettem lennie.
Úgy úszik, hogy senki sem látja,
és eléri a partot,
ahol halkan dúdolva
virágok és macskák fogadják.
Fekszem az asztalon a szülőotthonban és kiabálok,
kifolyik a víz, célba ért.
És megyünk ketten a parkban,
a lányom keze turbékol az enyémben,
és testünk körül
feltörnek az élet vizei.
Lettből fordította Tölgyesi Beatrix
Maarja Kangro (1973, Tallinn)
Egerek
azt mondtad, hogy a pszichoanalízis
nem halott, de nyugdíjba
mehetne, vinnének neki az írók sütit
ezt a szobát nemrég felújították
de a padlódeszkák között a parketta alatt az
ágyad alatt
egerek cincognak
hirtelen szeszéllyel
egyik helyről a másikra
neszezve
ha aligátor lenne
ha a motoszkálás nyelvi struktúrával bírna
ha fel tudnád ismerni
hogy ha legalább patkányok lennének
cin-cin-cin vékony, mocskos kis lábak
wo ich war, felülsz
felkapcsolod a villanyt
ha most előbújnának
agyoncsaphatnád őket
ott az asztalon a kalapács
cin-cin-cin
örökkön
odalent
Észtből fordította Márkus Virág
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza