A beszélt és az írott sportnyelv ápolása, csinosítása mindenkinek kötelessége, aki anyanyelvének sorsát a szívén viseli. A nyelvi kölcsönhatások erőterében fejlődő magyar sportnyelv szókincse részben a köznyelvből vett, részben pedig a nyelv szellemének és észjárásának megfelelően alkotott szavakból tevődik össze, de sok benne a más nyelvektől kölcsönzött, rendszerint a sportág átvételével együtt meghonosodott szó is. […] A sportkifejezések szalonképessé váltak, és ma senki sem botránkozik meg azon, ha a szépíró szemléletes és találó sportkifejezésekkel és szókapcsolatokkal teszi színesebbé a mondanivalóját.

A testgyakorlásra utaló korai nyelvi nyomok Bánhídi Zoltán szerint már a XIV. századból adatolhatók. A Besztercei Szójegyzék néven ismert nyelvemlékben (1380 és 1410 között) a bajviadal, bajvívás, bajnok, gerely, tőr, öklelő, öklelőhely, viadal; a Schlägli Szójegyzékében (1400-1410 körül másolták le) a kard, verseny, evezés, öklelés sportszavak fordulnak elő. Tinódi Lantos Sebestyén (a XVI. század közepén) históriás énekeiben a bajviadal, bajvívás, diadalomvetés szavakat is használja. Ilosvai Selymes Péter (XVI. század második fele) Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história című műve sok sportszóval gazdagította nyelvünket: rúdvetés, rúdhányás, kopjatörés, ugrás, öklelés, pályafutás. A kiváló testi tulajdonságok nagyrabecsülésére utal következő mondata: „Náladnál ugrásban nincs jobb ez világban!” Ilosvai sportszavait ma is használjuk.
Sportnyelvi emlékeink között kell megemlítenünk Melich János felfedezését, Calepinus latin-magyar szótárát (1585), melynek szóanyagában meglepően sok sportnyelvi adalék maradt fenn. Bánhídi kutatásai nyomán módunkban áll közölni a bajnok, atléta, ököllel küszködő, bajnokviadalnak ítélője, pályafutása, pályafutó, cél, öklelni, teke, test gyakorlása sportszavakat. Sok sportszót tartalmaznak Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediája, Szepsi Csombor Márton útleírása, Boros-Jenői Székely Ádám munkája (A jó házból való Ifjat illető Test gyakorlásáról), Mátyus István művei, Kis József, Kováts Mihály (XVIII. század) írásai. Régi sportszavakat őrzött meg Baróti Szabó Dávid munkája (Kisded Szótár, 1764), Mauer-Zsingór szótára (Magyar és német Tornaszótár, 1889), Zsingór István Torna Lexikona (1896), Matolay Elek Tornazsebkönyve (1869) pedig egész sor ma is használt sportszót tartalmaz: átemelés, átfordulás, erőgyakorlat, halálugrás, műszabadgyakorlat.
A XIX. századból is idézhető irodalmi és szakirodalmi munka, melynek szóanyagában követhető a sportnyelv fejlődése. Bölöni Farkas Sándor 1834-ben Kolozsvárt megjelent útijegyzetében (Utazás Észak-Amerikában, Angliai útijegyzetek) a következőket írja: „Angliában sok intézet és társaságok vannak a testi gyakorlásra… ilyen a többi közt a loptázó és karikázó társaság is… A falon a tagok nevei ábécé szerint és a loptázás regulái nyomtatva… A loptázás szinte hasonlít a nálunk levő kotyához. A futások számát számlálják… Még van egy más neme a loptázásnak, a rachet, melyet a Tennis Courtban láttam, itt valami lapoczkákkal verik a loptát a falra… Az angol nemzeti vonásokhoz tartozik kiváltképpen a boxírozás.”
Kiss János Az athlétikának vagy testi gyakorlás mesterségének mineműsége a görögöknél, Boros-Jenői Székely Ádám fordítása angolból (Adam Locke szakkönyve): A gyermek neveléséről, Szilágyi János A nevelés tudománya, Fésűs Menyhért Az emberi test neveléséről című munkája – mind értékes sportnyelvi forrás. A sportnyelv tudatos fejlesztése már ekkor megindult, és számos ebből a korból származó kifejezést mai napig is használunk. Nem évült el a lovarda, lövölde, újonc, emelvény, idomár, ökölvívás, lovaregylet, ököltusa, testgyakorlat, labdázás, hajózás, szánkózás, gyakorlás, gyakorló hely, csel, evezés, úszás, járás, futás, szaladás, szökés, vetés, dobálás, fogás, ütés, forgatás, fordulat, állás, térdelés, fekvés, ülés, tolás. De ma már senki sem használja az erőltetett és a magyar nyelvérzéknek meg nem felelő sportműszavakat, mint például: csuszkandó, hegyes dögöny, birok, dugó, zutty, kuszony, csúzskoppolás, réslengetés, ingógerendely, lógállás, himbakötél, feszkajlogás, kuszalkotvány.
Ebben az időben kezd tért hódítani az európai kontinensen a labdarúgás. Bély Mihály 1897-ben közzétett füzetképében „angol-rugósdi”-nak magyarította a foot-ballt, de a Pesti Hírlap hasábjain már 1899-ben megjelent a labdarúgás szó, mely hamarosan általánosan használt magyar megjelölése lett a futballnak.
A sajtó már ebben az időben is az élen járt a sportszavak magyarításában, és az 1890-es években a Jelenkor című hetilap pályázatot hirdetett a sport szó magyar megfelelőjére. A pályadíjat Vajda János költő nyerte el, aki a sport szó helyett a birok szót ajánlotta. A Vajda alkotta szó, a többi erőltetett sportszóval együtt, rövid életű volt, ma már senki sem emlékszik rá.
A sportnyelvújítás viharait átvészelő és ma is általánosan használt, meghonosodott sportszavakon kívül sok kölcsönvett sportszavunk van, amelyek nem sértik fülünket, és senki sem kifogásolja őket. Az angol eredetű sport szó a XIX. században tűnt fel anyanyelvünkben. Az angol szótárak szerint tréfát, mulatságot, játékot, szórakozást, testi erőgyakorlatot, vadászatot, lovaglást jelent. Jelentése az évek során megváltozott. Eötvös József a következőket írja: „Az angol szótárt véve kezünkbe, azt találjuk, hogy a sport tulajdonképpen csak időtöltést, mulatságot jelent… azokat, akik a sportot magyarrá fordítva csak haszontalan időtöltésnek tekintik, emlékeztetjük, hogy az angol szó latin fordításban ludust jelent, s hogy az olympiai játékok, melyeknek győzőit Hellas legnagyobb költői megénekelték, szintén ló- és szekérversenyekből, discus hajtásból és más testi gyakorlatokból álltak, talán ők is elismerik, hogy a régi népek a sportot nem tartották olyan mellékes dolognak, mint ezt korunk deákjai.” Eötvös „férfias gyakorlatnak nevezte az angol sportot, és elsősorban vadászatot, lovaglást, lóversenyt értett rajta. Ezt látszik igazolni az 1876 októberében megindult kolozsvári tiszavirág életű Sport című szaklap, amely azért is nevezetes, mert első ízben jelent meg ekkor újságcímként a sport szó. Nemcsak a lósportnak és vadászatnak, hanem minden más sportnak, a kolozsvári Tornavivodának, a Tűzoltó Szövetségnek és a Polgári Lövészegyletnek közös lapja volt. […]
A torna szó jelentése is megváltozott. A Dugonics András óta használt szó kezdetben lovagi játékot, párviadalt, harci gyakorlatot jelentett. Később, a torna minden testgyakorlat, ma pedig egyetlenegy sportág megjelölésére szolgál. A Magyar Nyelv Értelmező szótára szerint: a sportnak az az ága, amely természetes mozgásokon alapuló gyakorlatokból áll, és a test egész izomzatának erősítését szolgálja.
Az atlétika szó tartalma sem volt mindig azonos mai jelentésével. Az ókori Görögországban a díjért versenyző sportolókat nevezték atlétának (athlon = díj, athleta = díjért versenyző). A Római Birodalomban a cirkuszi játékokon résztvevők voltak az atléták. Bánhídi Zoltán szerint az atlétika a Vadász- és Versenylapban (1874) megjelent cikk értelmében új sport, amely a sport szűk körét tágítni, erősíteni és „hatalmas faktorrá emelni fogja”. Molnár Lajos Athletika című könyvében (1975) a következőképpen határozta meg az atlétikát: „Athleticizmus kollektív fogalom, melynek keretében a testgyakorlatok összes ágai tartoznak… Az Athletika keretében szorosabb értelemben bizonyos határozott testgyakorlási szakmák tartoznak.
Jótékony hatással volt a sportszókincs gazdagodására és fejlődésére a századforduló táján megélénkült sportélet és az újkori olimpiai játékok. Széles körű mozgalom indult meg a sportnyelv gazdagítására és csinosítására. Nyelvészek, írók, sportszakemberek népes csoportja vett részt a múlt sportszavainak a felkutatásában és az új szavak képzésében. […]
A XIX. századbeli sportlapok (pl. a Vadász és Versenylap, Tornaügy, Herkules Testgyakorlati Közlöny) fontos szerepet töltöttek be a sportnyelv fejlesztésében. A XX. század elején a Nemzeti Sport több pályázatot írt ki a sportnyelv gazdagítására és az idegen műszavak magyarítására. A pályázatok eredményeképpen került nyelvünk szókincsébe például az edző, erőnlét, csúcs, les, lelátó, szurkoló, váltófutás, visszavágó, mez és még sok, a nyelv szellemének megfelelő új szó.
A tudatos nyelvművelő munka eredményeként kell elkönyvelnünk a húszas évek végén kiadott Sport Enciklopédiát (1928), valamint az ötnyelvű Sportszótárt (1952), amely 32 sportág műszókészletét, 130 000 alapszót tartalmaz. […]
Némely sportág magyar szókincse még ma is nagyon szegény. A cselgáncs, a lovaglás és a vitorlázás műszavai között túltengnek a kölcsönvett szavak. Annak ellenére, hogy már 1882-ben volt vitorlázó egyesület, a sportág műszavait a szakembereken kívül senki sem érti. Azt, hogy a dingi, tempest, sztár, soling, jolle, bum raumolás, reffelés mit jelent, nagyon kevesen tudják. Vagy itt van a leggyakrabban használt sportszavunk, az olimpia, olimpiai játékok, olimpikon, olimpiász. Használatuk nagyon zavaros, és még a sajtó is bizonytalankodik e tekintetben. Olimpiai játékok helyett olimpiászt írnak, holott az olimpiász azt a négyéves időszakot jelenti, amely két olimpiai játék között telik el.

Forrás: Hegedűs Sándor és Lőrinczi Ferenc: A sport világa. Kriterion, 1976.