Egyik napon valami nyim-nyám ügyön úgy felpörögtem, hogy üvölteni lettem volna képes. Éreztem, ha most rögtön le nem lépek, valami a lakásban csúnyán megfizet érte. Így aztán nagy sebbel-lobban kiültem a kapu előtti padra csillapodni. Nyolcvanesztendős szomszédasszonyom, Máriskó, egy darabig kendője csücskét rágcsálva odaátról mustrálgatott, de mivel kíváncsiságát nem tudta tűrtőztetni, egyszer csak látom, hogy araszol át az úton. Úgy ereszkedett le mellém, hogy, per pillanat, nem tudtam eldönteni, a nagyanyám korabeli pad nyikorog, vagy ősoványsága csontozata. Aztán csak ült ott ártatlan szűzmária-képpel s egy hangot sem vakkantott. Már épp rá akartam ripakodni, hogy mehetne dolgára, mert én sem vagyok éppen beszédes kedvemben, amikor megérintette vállamat a csontra száradt ujjaival:
– Aztán min mentél össze az uraddal?
Dacosan összeszorítottam állkapcsomat. Majd pont egy ilyen pletykafészek orrára akasztom a családi ügyeimet, hogy aztán az egész falu rajtam kacagjon !
– Ezek semmiségek, mondom én neked. Nem kell úgy mellre szívni. –kezdte nyugtatólag. – Én is gyakran összezörrentem a második urammal, de aztán este mégis egy ágyba kellett lefeküdni, hát kibékültünk. Tudod, neki az első házasságából volt egy fia, aki még süldő korában kiszökött Amerikába. Egy alkalommal, amikor mi már vagy tíz éve házasok voltunk, hát állít haza nagy flegmával az elszármazott. Hová is mehetett volna, mint az apjához? Friss ágyneműt húztam, megágyaztam neki, s aztán mostam, főztem rá vagy három hónapig, mintha a saját fiam lenne. Persze, gyerekkorában sok okulás nem szorult bele, de azután sem ragadt rá seok az amerikánusoknál. Így aztán olyan kifejezések, mint jó reggelt, köszönöm szépen, vagy bocsánat, nem szerepeltek a szókincsében. Folyton követelőzött, magas lóról beszélt hozzánk és rengeteget böfögött az asztalnál. Ha reggel kitettem neki a friss törülközőt, este a szennyes kosárban találtam, vizesen s egyetlen nap leforgása alatt három tekercs wc-papírt fogyasztott el. Az apja vette neki a cigarettát, benzint a bérelt kocsijába, de még a borotvapengét is, ő még egy liter ásványvizet sem tett az asztalra. Végül, amilyen hirtelen feltűnt, úgy le is kopott. Azt mondta, a barátaihoz megy, Ausztriába. Mit mondjak? Keresztet vetettem utána és kijelentettem az uramnak, márpedig ez az arogáns, neveletlen fráter az én asztalomhoz le nem ül többé.
Vagy fél év múlva ismét feltűnt a tékozló fiú, soványan, borostásan, s ha lehet, még harapósabban, mint előző alkalommal. Én rá sem hederítettem, bevonultam a hálószobába és rábíztam a vendéget az uramra. Az ő fia… Szegény Dezső, azt sem tudta, honnan szedje össze magát. Az egy tojásrántottán kívül semmit sem tudott elkészíteni. Fel is tört vagy hat tojást, de olyan szerencsétlenül, hogy a héjból is hullt bele bőven. Közben a forró olaj elkezdett sercegni és mind felpattogott a frissen meszelt falra. Amikor pedig beöntötte volna a tojást, az kiborult az egész a földre, mert a könyökével meglökte a serpenyő nyelét. A zajra aztán én is kirohantam a konyhába. Ott minden csupa szétfolyt tojás, lepattogzott zománc, a falon foltokban éktelenkedett az olaj. Dezső vörös volt, mint a jófajta szegedi paprika, kezét tördelte és szemmel láthatóan küszküdött, hogy el ne bőgje magát. Sebtében feltakarítottam a konyhát, aztán szalmakrumplit és bécsiszeletet készítettem kettejük számára. Amikor az uram a tele tányérokkal egyensúlyozva bevonult az ebédlőbe, meg lehetett volna róla mintázni Mihályt, a győzedelmes arkangyalt. Később, miután világjárt fia elment, könnyek között köszönte meg, hogy mégsem tartottam be a szavamat.
Látod fiam, milyen visszásságok elé állít néha az élet? S aztán a női szívet olyan lágy anyagból gyúrták, mint a húsvéti kalácsot. Elég, ha egy legördülő könnycseppet, egy szenvedő arcot lát, máris megfeledkezik saját sérelmeiről és ugrik, hogy enyhítsen a bajokon…