Van az úgy, hogy az áldozat beleszeret hóhérjába.
A hóhér ez esetben a színház, az áldozat pedig a színész.

Sikerült kivívni a helyünket a művészetek közt. A világ összezsugorodásával, az elektronikus világ kiterjedésével, ami behálóz mindent, még élre is törtünk. Ott vagyunk a csúcson s újabb kis manifesztációk, játékocskák csimpaszkodnak a nyakunkba, trónfosztó igyekezettel. Már sikerült is, nézettség tekintetében megszámlálhatatlanul többen nézik az ilyen-olyan performanszokat, botránkoztató rövideket, olvasnak skicceket – skecceket – skaccokat, angol nyelvű minőségjelzőt ütve rájuk, mintha ezzel már érvényességet is nyernének a Parnasszuson. És a színház, jobb híján, mert élre törni létszükséglet, utánuk lohol a legyőzés, megelőzés reményében…
Mindenképpen fel kell áldozni magunkat, mert ez nyomja ránk az érvényesség pecsétjét. Csakhogy kinek az oltárán? Hol az a pont, ahonnan már csak visszatérni lehet?
Kell egy kis perverzitás a művészethez, általában.

Thália eredetileg múzsa volt, ma is az lenne, a vígjáték múzsája, ahogy négy (!) másik: Kalliopé, Polühümnia, Euterpé, Erato a költészeté, Melpomené a tragédiáé és így tovább. De romlásnak indulásuk manapság egyre nyilvánvalóbb. Ha isteni teremtmények, akkor vagy az istenükkel, vagy a funkcióik tökéletlenedésével állunk szemben. El lehet játszadozni a gondolattal, hogy vajon emberi és romlandó természettel karöltve következik be az isteni fenségesség alpárivá süllyedése, de azt is végiggondolhatjuk, vajon milyen istent szolgálnak, vagy pedig az emberi igyekezet (egy kis Luciferi segítséggel) minősítette át őket, beolvasztva az emberi cselekvések isteneket megvető kohójába, átírva szerepüket múzsára. Erre számos remek irodalmi példa van. Egyet azonban nem téveszthetünk szem elől: a művész, a költő feladata (múzsákkal, vagy nélkülük) nem változott a görögök, de Shakespeare óta sem. Ezt minden magára, mint az Isten teremtményére valamit is adó költő, művész nem tagadhatja, be kell töltenie rendeltetését. Nem tűzhet alantasabb célt maga elé, mert akkor elmehet gebinesnek az alvilág, a Hádész urához. És lehet, nem ússza meg ennyivel.
Tehát mondhat, hihet bármit az ember, míg lélek van benne, amíg többre tartja magát a nála alacsonyabb rendű teremtményeknél, (kutyánál – macskánál, stb.) nem adhatja alább, fölfelé kell törekednie, nem lefelé. A magasba, ha nem is vallja a magasságokat.