Utazás egy költő körül

Korzani — ez egy furcsa magyar szó, és azt jelenti, hogy délben, tizenkettő és egy között sétálni a korzón, vagyis a pesti Duna-partnak a Petőfi tértől a Deák-szoborig terjedő részén. Budapesten tudvalevőleg ezren és ezren korzanak. Vasárnap pláne direkt Budapest kirakatának tekinthető a korzó.
A korzózók valamennyien ismerik a kövér költőt, azt a borotvált arcú, vastag, derék fiút, aki törzstagja a korzónak. Őt és a korzót még nem lehetett egymás nélkül látni. A korzó tehát mindig tele van. Akkor is, ha csak a költő sétál a korzón, mert tömegnek ő egymaga is éppen elég.
A minap egy hölgyet kísért a költő a korzón. Mentek szépen egymás mellett, bár a hölgynek alig maradt hely az aszfalton. Beszélgettek, beszélgettek, egyszer csak feltűnik a látóhatáron Karinthy Frigyes. És személyes ismerőse lévén úgy a vékony hölgynek, mint a vastag költőnek, üdvözölte őket és közéjük állván, folytatta velük a sétát. Sétáltak, sétáltak most már hárman, és beszélgettek. Egyszer csak diskurzus közben eszébe jut Karinthynek valami.
— Ejnye — gondolja magában —, ez mégse szép tőlem. A barátom kurizál egy hölgynek, erre jövök én, és elválasztom őket. Nem szép tőlem, hogy közöttük megyek.
Erre megállott, és kezet nyújtott a hölgynek:
— Csókolom a kezeit, a viszontlátásra. Adja át üdvözletemet a kedves nővérének.
Búcsúképpen nyájasan kezet szorított a hölggyel, aztán megfordult és elment — a költő másik oldalára.
Aztán tovább folytatták hárman a sétát…

Színházi Hét – 1911/42. szám