A városban az is kisebb forradalom, ha esik az eső. Főleg ha szaharai homokot hoz Oroszhegy felől. S most tessék, az utcák ezer és egyedik újrafestése. Ez nem is forradalom, ez háború: hol itt, hol ott jelennek meg a demarkációs vonalak, átszabva az amúgy is tönkreágyúzott terepet. Aztán egészen biztos, hogy érkeznek a gyalogosok, mert nincs háború nélkülük, bármilyen korszerű is legyen. Nem, ez nem valami dráma túldramatizálása. Inkább valami így is, úgy is értelmezhető lokálpatriotizmus: amikor minden utcát a féltésig koptat az ember, és érzékenyen kileng a legkisebb változásra is. A biciklisek pedig rég hadrendbe álltak (mint a világháborúban, s nem vicc, a legutóbbiban tényleg működtek e gumírozott századok). Eléggé korszerűtlen a mai, teszem hozzá, mert manapság mindenki hisztériásan felgyorsult. Udvarhely forgalma mostanság csaknem annyira erős, mint egyik vagy másik fővárosé. Ebben tehát elnőtte magát a kisváros, még ha nem is lett sokkal nagyobb.
Délelőtt bejárom szépen a hadszínteret. Egyelőre a Bethlen utcától a város csíkszeredai kijáratáig, ami körülbelül három kilométer. Jól haladtak a fiúk, s hogy átbaktattam a főtéren, a Kossuth felső sarkánál is krétázta a menedzser a sávot. A mindmáig egyirányú Bethlenben a fizetős parkolókat átvágták az átellenes oldalra, helyén jó széles biciklisáv, a forgalom középen araszol. De ha a vonalzásra figyelek, nem tudok behajtani a saját udvaromra, ha mondjuk, ott lakom. A tömör vonal nem irgalmaz még a kapum előtt se, el vagyok zárva szeretteimtől! Csak ott állhatok meg, ahol még nem vonalaztak, addig kihűl az ebéd, az asszonyi szív. E pillanatban elcsíp egy vállalkozó: az üzletbejárók előtt is csupa tömör vonal, az új sávra felállni nem szabad, néhány napos a blokázs, de máris érződik a kiesés! És sorolja az érveket, hogy ezzel csak a multik nyernek, nekik van saját parkolójuk. Ám Udvarhely a kisboltok városa, a sáv pedig kétoldali, mint a tüdőgyulladás. Meg aztán eddig is nagy gond volt a parkolás, most ha lehet, még nagyobb lesz. Az úthasználatért is az autósok fizetnek, nem a kerekezők. Meg aztán mi nem vagyunk Hollandia, amit e témában és a tulipánok okán szokás emlegetni, itt a számunkra még belátható múltban csak az „intelligenciának” volt kerékpárja, csak jóval később a munkásoknak, s akinek robogója, az már nagyon jómódú volt. Egyébként is, ha a kereskedelmi meg szolgáltató felületekért öt-tízszeresét is elkérik annak az adónak, amit mondjuk egy magánlakásra kirónak, akkor meg kell hagyni nekik azt a lehetőséget, hogy meg is termeljék. Különben sem állunk ott, hogy ennyire biciklisítsük a forgalmat. Hollandia? Igen, a nagy érv. Ha náluk kétkerekeznek, akkor nálunk a sóvidéki legényest járják, mert mindkettő népszokás. Egyik itt, a másik ott. S egy újabb meg aztán: jön a tél, évszak törvénye, hogy fészerbe kell tenni a biciklit. Amint lovas szánnal sem ajánlatos nyáron végigmenni a főutcán. El lehetett volna hagyni tavaszig az egészet, s közben jobban átgondolni, amit eddig sem sikerült.
– Tudod-e, miért bukott meg az egyik korábbi polgármester? – kérdezi az illető. – Mert felborogatta az addig megszokott közlekedéstérképet. Ez olyan biztos, mint ahogy most itt dumálunk.
Ha igaz, amit mond, akkor valaki polgármester akar lenni a második vonalból. Imádnivalók ezek a naturista megoldások. Eddig három polgármester regnált a mostani előtt. És mindegyik megcsinált egy-egy parkot. Úgyhogy most jöhet a sávosztás. Járda-bicaj-forgalmi, és megint a bicisáv. A másik járdán természetesen mi vagyunk.

Forrás: Hargita Népe, 2019. október 1.