Egy nemzet fénypászmákkal ébredezik, most robban a tavasz,
Kóbor szellemek szabadságot ígérnek, fényes lesz a kard.
A gondolatok párnámon elférnek, betakar a panasz,
Csodafiú-szarvas agancsa kigyúl, és beomlik a mart.

Benéz a hold, cellámban már nem talál helyet, szabad vagyok,
Csillámló álom, lovagló mámor, megtelik lassan a tér.
Előttem egy ajtó, végtelenbe nyíló, lelkem még sajog,
Tizenhárom agancs feszül a jövőnek, zokog a tündér.

Köddé párlik a humanizmus, dér porcukra a rétre hull,
Beleborzong az emberiség, zaklatott világ a létünk.
Isten, hol a védelmed, arcod ilyenkor miért nem pirul,
Lázár Vilmos elé omlik a templom, folyik piros vérünk.

Járom utam gyötrő magányban, mégis mindenkihez közel,
Hol a szeretet örök, szavaimmal szívekbe költözök.
Ez az erő ma ledönti a falakat, és égig emel,
Dessewffy Arisztid álmaiban, a homokóra zörög.

Hold meg a nap, egymás kezét fogják, ma imára kulcsolják,
Gyermekek szemében élnek, kapaszkodnak az égi csendbe.
Cella ajtóm álmot szaggat, fejfámat gonoszok faragják,
Kiss Ernő szemében napfény, virágokat állít hadrendbe.

Hazátlan voltam, most leszek hontalan, bizonytalan létem,
Kegyelmeteket visszautasítom, keserű köd lebeg.
Bíztam egy békés megoldásban, a korszak falára vésem,
Schweidel József magával ragad téged egy angyali sereg.

A szabadság kegyetlen hűség, egyetlen minden pillanat,
Véletlenszerűség mögött az ellenség, kiket megvertem.
Istenhez vezetem a magyar deputációt, s imámat,
Poeltenberg Ernő int a túlsó partról, ezt is megtettem.

Éjjelente egybeforr a tó és az ég, közeleg a vég,
„Lelkiismeretem felment engem”, gondolkodom, még vagyok.
Erődítményeim túlélik majd Világost, lesz békesség,
Török Ignác elmereng, emlékével repülnek a sasok.

Fegyvergyárat varázsolt a semmiből, néha dörgött az ég,
„Ne bántsd a magyart!”válaszolt az ágyú, most leszek hontalan.
Bizonytalan létben, félelmem a tétben, imbolygok én még,
Lahner György égi lépcsőn ballag, hol a szabadság kortalan.

Szabadság nagy próba, nem váltom apróra, mereng az árnyék,
Része vagyok az egésznek, szilánkja a kék mindenségnek.
Igazság nélkül meddig élünk, mikor dörög békét az ég,
Knezić Károly álma köré hullnak a vérző falevelek.

Két semmi közt a csendet, léted tölti ki, mint víz a kutat,
Csönget a sors, mint szabó megmér, ijedten rezdül a lélek.
Megáll a véges a parton, didereg a kozmikus tudat,
Nagysándor József nézheti, hogyan szüretel az ítélet.

A tudás hatalom, de nem vonzó oltalom, rideg való,
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját”.
Mint zúgolódó tenger feltörök, zátonyra fut sok csaló,
Leiningen Károly őrt áll a szívünkben, most tölti puskáját.

Gondolataim szétdobálva fekszenek eszméletlenül,
Horatius becsomagolja, kivasalja az utókor.
Tört fények tánca, millió szempár hívogat, kint felderül,
Aulich Lajos lelke lebeg, és reszket a málnabokor.

Porszem, megállítja az időt, csatasorban a legények,
Mindig győztem, teremtettem, a csatákban is első voltam.
Porba zuhant a sas, templomkertben szabadságról regélnek,
Damjanich János előtt térdre hull a végzet, ezt nem vártam.

Ma olyan világ vesz körül, ahol gyanús kinek lelke szép,
Elszállnak majd a századok, és új szabadságharc indul majd.
Tizenkét vértanú után zárom a sort, enyém lesz a vég,
Vécsey Károly lelkében, a rózsaliget újra kihajt.

Most mélyebben lélegzik a szél, parázslik az alkonyatfény,
Kigyúlnak a csillagok, Isten könnyes szemét törli az ég.
Összesúgnak a mezők, nem ölel a naplemente, se tény,
Ellibbentek lelkünk vágyai, földönfutóvá vált a nép.

Tizenhárom agancs, elföldelve mélyen, árvíz szántja ki,
Nyikorog a szélben, a parton felejtett sok-sok bitófa.
Csodafiú-szarvas mennydörög, szeme villám, túlvilági,
Gyilkosokat döfi, hadd rothadjon meg bennük a családfa.

A szavak igazak és hatalmasak, egy új világ csenget,
Tizenhárom agancs kigyúl az oltáron, búg az orgona.
Harang kondul, tizenhárom gyertya fényében sír a nemzet,
Alázata erény, minden magyar templomban zúg az ima.

---

(Arad, 1990. október 6.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ