Megállított régi ismerősöm, Albert Gabi, a Csere utcai a Küküllő nagyhídján, gyere, most mutatok neked valamit, hogy bámulj. Rendben van, bámulok. Látod, ott a költő helye, és lefelé mutat, a senki szigetére, amit egyszer már megírtam, bár ezzel nagyobb, de kisebb se lett. Elöntött a nyugtalanság, nem tagadom. Igaz, hogy neve ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé, és ez kétszeresen igaz, mert (először) maga a Költő mondta, (másodszor pedig) mert olyan korban élünk, ami nemcsak valószínűvé, hanem hitelessé is teszi a megállapítást. Ott lenne a híd alatt, iszap fölött a költő helye, és mondják már meg, e néhány négyzetméterre hány fő esik ilyenkor, békeidőben? Mint fűszál az égen, csillag a réten. Vagy fordítva. Gabi költőhelyről beszél, a fészkén ülő vadrucára mutat alig észrevehetően, suttogva beszél, mint ki titkot tart. Végre megértem. Három napja, hogy fölfedezte, nem is kell nagyon áthajolni a híd korlátján, hogy lássuk. Ott ül az elég sűrű, de innen fentről jól belátható nádasban, csőrét a szárnya alá dugva. Ezt a mozdulatlanságot látom estetájt is, amikor már hazafelé megint átmegyek a hídon. Másnap, harmadnap is. Minden feltűnést kerülve megállok a felezőponton, és mint akinek semmi dolga, elnézek a gát irányába, és aztán rápillantok a vadkacsára. Pont ott s pont úgy ül, mint korábbi napokon, fogalmam sincs, mikor eszik, hogyan s hogy egyáltalán eszik-e. Kész rejtély, annál is több, ami úgy látszik, nem csak az emberi világ egyik misztériuma, hanem az életé. A legalacsonyabbtól a legmagasabb szintig, ahol állítólag mi vagyunk, és fölöttünk már csak – így mondják – az isten. Jó is, hogy nem bámuljuk feltűnően, így egyeztünk meg, mert ha más is észreveszi, csakhamar sokadalom lesz a költőhely fölött, és azt is tudni, milyenek az emberek. Nem egyformán jók, illetve egyáltalán nem jók. És akkor még az is előfordul, hogy a kedélyesen bedobált tízórai (a két komponensű kifli-tej programból az egyik) mellett alattomos kövekből is kijut majd a szegény madárnak. Amitől tartottunk, bekövetkezett. Egyre többen fedezték fel, és olyasfajta izgalom lett úrrá a bámészkodókon, mint a cirkuszban egy-egy izgalmas attrakció előtt: a publikum elcsendesedik, amikor bevonulnak az óriásmacskák, és az idomár pattintására átugrálnak a tüzes karikákon. És ez így ment reggeltől estig, persze voltak gyérebb és voltak csúcsra járatott napszakok. A figyelem célkeresztjébe így belekerült tőkésréce pedig nem evett, nem mozdult, csőre a szárnya alatt. Már csak azt akartam, költse ki valahogyan azt a tojást vagy tojásokat. Nem ismerem szokásait, életmódját, azt se tudtam, a következő nap vagy a jövő héten reped fel a héj, egyedül a madárért aggódtam. Aztán egy reggel megtörtént. Hamarabb, mert amikor a hídról lenéztem, a fészek üres volt, egy joghurtos műanyag vedret láttam a fészek közelében, készakarva pottyanthatták oda a magasból. Az én récém meg eltűnt, a költőhelytől néhány méterre, a folyó iszapjában meg egy tojás héja világított. Rossz napom volt, nem tagadom. Valamelyik nap megint találkoztam Gabival. Azt mondja, valaki látta, amikor kikelt a fióka, nem sokkal később az anyamadár szárnya oltalmába rejtette és elúszott fölfelé a Küküllőn. Én pedig azóta nyugodt vagyok, mert elhiszem, és nem is akarok mást hinni.