Sokáig úgy tűnt, egy élet sem elég,
hogy széleit határaimnak itt elérjem még,
mert határok nélkül mit érek én?
Érzelmi csápjaim most rajta pihennek, s
az ajkamat elhagyó énközlések,
határozott NEM-ek
segítségemre sietnek. Ezekkel jelzem:
valaki épp határaimhoz érkezett,
mégsem érzi magát veszélyeztetve.

A világ hallgat, bármit befogad, de
nem igazán érdekli, hogy élek vagy halok-e,
csak van, volt és lesz: simogatásra váró tarka macska
az univerzum párnáin nyújtózkodva.
Nem vesztegel, rendületlenül halad,
s észre sem veszi, hogy
egy porszemnyi életet a szél
róla most sodort le.
Eltűnésünk innen szinte észrevétlen.
Az univerzum szemszögéből
létünk  röpke fénypont, s
villanásunk után a világ
méltóságteljesen araszol tovább.

Mégis csak az számít, hogy itt benn
a libikóka billeg-e,
s vajon a tenger morajlása,
belső történések mása
nyugalmat hagy-e maga után,
s kisimulnak-e a belső ráncok,
belülről melegítenek-e még
a világgal összeköszönve
a tapasztalat-dombok és -völgyek,
hogy hol a fókusz,
s a szöszmötölő fényben megfürdik-e arcom?
Utamat keresztezik a küszöbök,
mégis napjaim elé megyek.

2019.10.01.