Mátyás király asztalánál áll a lakoma.
Fogy a vadsült, a vendégeknek emelkedik kedve,
sűrűn tekintgetnek a kupák fenekére.
– Éljen a király, s az ő aranyló bora! –
hangzik egyre többször, míg tart a vacsora.

Egyszer Mátyás is szóra emelkedik:
– Urak, kik engem fennen éltettek,
isszátok boromat áldva nevemet,
most kérdésem halljátok, feleljetek hittel,
szavaitok súlyát bölcsen mérlegelve!
– Kinek érdeme, hogy jó a hegynek leve?
Kinek legyen áldott a borért a neve?

Elhangzik a kérdés, elillan a jókedv,
némán a jó urak igen csak feszengnek,
érzik, csapdát állít király őfelsége,
nő a méltatlanság,
ha a válasz nem jó, oda a méltóság.

Egyiküket nyelve mégis szóra bírja,
s zengi dicséretét királyuk javára.
Közbekiált Mátyás: – Balgák! Ebből elég!
Hogy bízhattam én reménnyel bennetek,
ha ily csekélységet se tárol fejetek?

Másnap, hogy látják a kapások sorában,
a kísérő uraknak leesik az álla,
választásuk nincsen, példakép a király,
ki a pórnéppel éhet-szomjat kiáll,
hogy a főuraknak, akik víz helyett is
jó borokat isznak,
felnyissa szemét a titok titkára,
kinek érdeme a jó bornak íze,
kinek legyen áldott ezért a neve?

Munka végeztével a domb alján megállva,
példabeszédet tart a magyarok királya:
– Uraim, a mai napon megtanulhattátok,
hogy szőlő leve a bor, a szőlő tőkén terem,
s hogy a borért, mit bőséggel isztok,
áldjátok az embert, ki hajnali órában
a nappal együtt ébred,
dombok lejtőjén kapálja a szőlőt,
hulló verejtéke öntözi tövét,
s hogy gömbölyödjenek a delejes szemek,
illő alázattal kéri istenét,
adjon elég napfényt édes zamatjáért,
s ha kiforrt a jó lé karácsony havára,
gyöngyözzön aranya kendtek poharában!