Dinók Zoltán: Zoli az ágyban

Zoli az ágyon feküdt. Este volt, nyolc óra. Hamarabb bújt ágyba, mint általában szokott. Mária, ki éppen netezett s közbe rejtvényt fejtett, úgy gondolta, megnézi, mi van vele. Feltűnt neki, hogy valami baja lehet. Zoli csak nézett egy irányba s nagyokat sóhajtott. Mária bekopogtatott s melléje ült.
– Mi baj van, fiam?
Zoli még nagyobbat sóhajtott.
– Olyan karikásak a szemeid… – mondta Mária.
– Épp ezért feküdtem le ilyen korán…
– Igen, de mi bajod van?
– Sokat átéltem fiatalon. – mondta erre azonnal Zoli.
– Micsoda? Nem értelek… Sokat átéltél?
–Igen. Jól hallottad. Én fiatalember létemre minden jóból kimaradtam. Csak a négy fal között vagyok s írok, néha leközlik egyik írásom. De nem élveztem az életet. Elfutottam az élet elől, magyarán szólva. Minden napom csak küzdelem… Másféle életről álmodtam. Hol vannak nekem a barátok, vagy a barátnő? Azzal a ténnyel tudatosultam, ahogy érett felnőtt lettem, hogy én nem vagyok átlagember. Író vagyok. De mégis más író, mint a többi. Rengeteg a gondom, s te igazából nem érzed át, vagy nem is foglalkozol vele…
Anyja már közbe akart végre szólni, de Zoli éppen abba is hagyta.
– Azt hiszed, nekem könnyű? Én mindennel ellátlak. Mindenben a kedvedben járok. S te mindig elégedetlen vagy és voltál. Máshogy akarsz élni? Ki tiltja meg? Talán én? Én mondom, hogy fáraszd magad az írással, hogy rendszertelen életet élj? Annyit cigizel, sokat kávézol… Ez miattam van? A pótcselekvéseid okát rám akarod fogni?
– Hiszen a cigit is eldugod előlem.
– Mert rengeteget szívsz. Kénytelen vagyok.
– Még jó, hogy a kávéfőzőt nem viszed magaddal…
– Ne cinikuskodj… Nem engedhetem meg, hogy napi tíz csésze kávét megigyál…
– Nem akarok annyit. De nem a kávéról van szó, hanem hogy nem jó irányba halad az életem. Az írásból nem lehet megélni.
– Világéletedben álomvilágban éltél. De hát ez az apád miatt is van…
– Hát persze, hogy amiatt. Oda menekültem az ő nevelési módja miatt. És az, hogy apu olyan volt, amilyen, azért te is felelős vagy…
– Micsoda? Más nő öt percig nem tűrte volna meg. Tanúk vannak rá, nem hiszed?
– Igen. Mert ő is álmodozó volt. Csakhogy én leteszek az asztalra valamit.
– Olyan nagyot nem tettél te le…
–Jó, még fiatal vagyok… Majd, ami ezután jön…
– Majd ami ezután jön… – mondta cinikusan Mária. – Olyan fellengzős beszéd ez… Nem veszed észre?
– Nem. Arról van szó, hogy apám élvezte az életet, és nem alkotott semmit. Én meg pont a fordítottja. Nem élveztem az életet s letettem valamit azért mégis az asztalra. Ez az igazság.
–Na jól van, aludj már! – így Mária s magára hagyta.
Zoli pedig felkelt s bekapcsolta a számítógépet, hogy írhasson. Beleadott mindent. Elég szomorú novella született meg, de a neten mégis napvilágot látott. Anyja is elolvasta. S azon a napon, amikor az elbeszélés megjelent s Zoli korán ágyba bújt, Mária magában sírt egy nagyot…

2019. október 9.

Szóljon hozzá!