Udvarhelyiek egy csoportja látta a szörnyet, amiről vagy akiről mindmáig nem tudni, miért épp abban a tóban telepedett meg. A parton egy ősrégi vár romjai feküsznek el a végtelen idő múlásában, ami nincs hogyan múljon, épp mert végtelen. A várat persze nem romnak építették, első lakója egy fiatal nemesember volt, aki, mert fiatalság halálos bohóság, mindenképpen meg akart küzdeni a szörnnyel, legyőzni, és a levágott fejet elvinni a közép-angliai grófság legszebb asszonyának. Még akkor is, ha a csodaszép teremtés tisztességét szeméremöv óvta, a kulcs pedig a férjnél volt, aki a Szentföldre távozott immár egy esztendeje. Még volt valami abból a korból, amikor a lovagok megvívtak egy női zsebkendőért, ami véletlenül lelibbent a lovagi tornán a páholyból, egy szalagocskáért, amiért meg is lehetett halni. Hol voltak még azok az idők, amikor Cromwell puritánjai tűzzel-vassal kikényszerítik a polgári újkort, ami természetesen a sötét középkor és az ilyesfajta lovagiasság halálát jelentette. Ott ültünk, így mondtuk, udvarhelyiekül a tó innenső partján, mert az átellenes mindig a túlsó, és ebben nincs pardon. A túlsón nem ülhettünk semmiképpen, mert akkor magunkat vesszük észre leghamarabb, és nem a szörnyet. Az innenső mint határozószó, mindig velünk vándorol, akárhova is menjünk, következésképpen minden más: a világmindenség, a világ a túlsó fogalomkörében jelenik meg. Körbeülnénk a tavat, csak túl kevesen vagyunk. Ide még a tíz vagy tizenkilenc híján huszonnyolcezer városlakó (tán ennyien vagyunk otthon) sem sok, a Loch-Ness-i rejtély messze túlnövi Udvarhelyt, egész Székelyföldet, ezzel csak azt mondtam: japánok, kínaiak, hinduk és afrikaiak között ülve várunk, amire több száz éve a világ is, de úgy látszik, hiába. A világban pedig minden megtörténhetett időközben, csak ez nem. Mostanig legalábbis. A fekete kontinenst kifosztották a fehér gyarmatosítók, ezért most Afrika visszaveszi és elfoglalja az öreg kontinenst, nem hagyja, hogy ez az utolsó nemzedék békében haljon meg, abban a hamis tudatban, hogy minden úgy folytatódik, ahogyan és amibe beleszületett. A világ már rég nem olyan, amint elképzeltük, és ezt a közhelyet se tudjuk feldolgozni. Európa boszorkányűző máglyáinak hamuját rég szertehordták az esők meg a telek, huszárlovak, majd tankok taposták a földbe. És mégis ez az egész csak akkor semmisül meg, ha mi is. Tudatunk, és minden ami benne van. Márpedig minden benne van, még önnön mergsemmisülésünk megsejtése is. A legutolsó parasztban nemkülönben, aki mit sem tud kezdeni vele. Neki a kenyér törvénye volt fontos mindig, az éjfél utáni, kakasszó előtti ölelkezés, amiből megszületett a modern nemzet, és ami a létezés folytonosságának alap- és egyben fő művelete történelmünkben. Meg kellene már jelennie annak a dögnek, ezt lazán mondja valaki csoportunkban. Mind között a legfegyelmezettebbek a japánok, csoportjuk sokkal nagyobb, mint a mienk. Nem zajongnak, nem kacarásznak, szó sem hallik. Mindannyian a vizet nézik, mintha elhinnék a csodát, a fantasztikumot. A horrort, hogy a rejtélyes valami felborítja a szerelmesek csónakját, az áldozatok pedig, akiket mindenki gyászolt a faluban, mert istenem, olyan szépek voltak, annyira egymáshoz illők, többé nem kerültek elő. Soha! A temetőben pedig két üres koporsót eresztenek le a gödörbe, mindkettejük nevét felírják a kőre, s hogy mikor születtek, és mikor nem haltak meg, mert ameddig a holttestek nem kerülnek elő, addig a halál is tanácstalan. A japánok Nikonjaik és Minoltáik mögül várják, mert világért se szalasztanák el a nagy pillanatot. Lehet, hogy csak villanásnyira bukkan fel a szörnyeteg, és aztán megint eltűnik ötszáz, az is lehet, ezer évre. Ettől függetlenül a turisták a következő ötszáz vagy ezer évben is feszült figyelemmel lesik a víz tükrét, és amikor a busz előáll, az idegenvezető is bejelenti, indulás tovább, csalódottan hagyják abba.

Hugh Gray felvétele a szörnyről az első ismert fotó (1933) – bejárta a sajtót

(Befejezése következik)