Keresek egy tapasztalt pszichológust, rendezőt, színházi tanácsadót vagy bárkit, aki meg tudja magyarázni nekem, hogyan viselkedjek a színpadon, ha átlagosan száz-kétszáz, székeikben kényelmesen terpeszkedő ürge bámul rám. Mit tegyek, hogy el ne botoljak a saját lábamban, amíg a mikrofonhoz érek, mit csináljak a rongyként fityegő karjaimmal, hogyan húzzam ki magam, hogy közben ne dülledjen ki az amúgy is dagadt pókhasam, merre-kire nézzek ha végre megszólalok? Aztán hogyan küzdjem le a torkomba mélyedő karmokat, meg a homlokomig ömlő forróságot? Mit tegyek, hogy ne zavarjon a szemembe sütő reflektorfény, és az első sorban folyton köhécselő öregúr ?
S aztán végezetül hogyan gyűjtsem össze magam a százegynéhány szempárból, mely végig rám szegeződött, mintha vesémből is olvasni akarna, hogyan tépjem ki magam a teremnyi fülből, mely beitta hangomat és leste annak minden zavart elcsuklását, s aztán hogyan legyek ismét a régi önmagam, a kínzó, májat-mardosó szégyenemmel. Egyszóval keresek egy igazán bölcs szakit, aki megmondja nekem, mit tegyek, hogy soha, egyetlen istenadta cím alatt se lépjek színpadra, de még egy sebtében eszkabált vásári dobogóra sem.