(Részlet A Loch Ness-i szörny. Dokumentumok, riportok c. könyv első, bevezető fejezetéből)

(…) Jómagam tizenhárom éves korom táján kezdtem érdeklődni a Ness-tó iránt. Emlékszem, olvastam róla egy cikket egy magazinban, és ugyanakkor fogalmazást kellett írnom az iskolában. Talán már akkor mozgolódni kezdett bennem újságírólényem embriója, s eldöntöttem, hogy ezt a kiváló történetet választom dolgozatom témájául. Könyveket, újságkivágásokat kivonatoltam, és megszületett a mű. Ha jól emlékszem, még valami kisebb díjat is nyertem vele az iskolában.
Ezután nem történt semmi, egészen addig, míg tizenhat éves nem lettem. Ekkor úgy döntöttem, keresek egy helyet, ahová két iskolatársammal kempingezni mehetnénk a nyári szünidőben. Eszembe jutott a Ness-tó, és előálltam a javaslattal; beleegyeztek. Elhatároztuk, nem egyszerűen csak kempingezni megyünk, inkább expedíciót indítunk a tóhoz — így hát levelet írtam az összes létező helybéli vállalatnak, hogy megpróbáljak szponzorokat találni. Néhány hónappal később egy láda értékes szárazbabfőzelék társaságában egy mezőn találtuk magunkat, a tó partján fekvő Dores falucskától néhány mérföldnyire délre. Két héten keresztül megszállottan figyeltem a vizet, és az ég világon semmit nem vettem észre. Beszéltem viszont néhány olyan emberrel, akik a tó partján élték le az életüket. Főleg az a beszélgetés maradt emlékezetes a számomra, melyet Hugh Aytonnel, azzal a farmerral folytattam, akinek a földjén táboroztunk. Higgadt, halk szavú felföldi ember volt, s amikor először tudakoltam tőle, észlelt-e valaha is bármi rendkívülit a tóban, nemmel felelt. Csak néhány nappal később — amikor feltehetően rájött, hogy őszintén és minden hátsó szándék nélkül érdeklődünk a dolog iránt — mesélte el, hogy egyszer éjjel három társával együtt egy csónakkal az egyik állat nyomába eredt a tavon… Lassan, vonakodva, tárgyilagosan adagolta a részleteket, s ez sokat elárult egyenes természetéről. Később, az évek során egyre több interjúalanyomban fedeztem fel ezeket a tulajdonságokat, amikor megkértem őket, hogy írják le, mit láttak.
Ezek a tanúvallomások, a szemtanúk — főként a helyi, a turistaipartól független földművesek — őszinte beszámolói győztek meg arról, hogy a Loch Ness-i történet nem délibáb, nem pusztán néhány szomjas felföldi vagy pénzéhes skót képzeletének szüleménye, ahogy azt a humoristák és az újságírók nagy előszeretettel állítják.
1972-ben, amikor volt egy évem a középiskola és az egyetem között, visszavonultam a Ness-tó mellé, és építettem magamnak egy faházikót egy magasan fekvő, sík területen, ahonnan jól látszott az Urquhart-kastély és mellette az öböl. Öt hónapig éltem ott egyedül. A Loch Ness-i Kutatóintézettől kölcsönkaptam egy nagy, 35 milliméteres filmfelvevőgépet, meg egy erős teleobjektívet, s velem volt saját fényképezőgépem lencséje is. Nyugodt időben a legtöbbször már hajnalban pásztázni kezdtem a tó felszínét. Gyönyörű emlékeim maradtak ezekről a pillanatokról: emlékszem a hegycsúcsok fölött felbukkanó napkorongra, a tökéletesen mozdulatlan, néma tóra és a halászok csónakjaira, amelyeket a kora reggeli ködben bocsátottak vízre.

Tizenkilenc éves voltam; kunyhót építettem magamnak egy ősi kastély romjai fölé, és meg voltam róla győződve, hogy csak idő kérdése, mikor tűnik fel s engedi lefilmezni és lefotózni magát valamelyik állat, hiszen annyit hallottam róluk mások elbeszéléseiből.
Természetesen ez nem csak idő kérdése volt. A hetvenes évek elején a Ness-tó mellett töltött hónapok során, miközben kunyhómban éldegéltem és anyagot gyűjtöttem ennek a könyvnek a legelső változatához, ismeretlen állatfaj létezésének semmi jelét nem láttam a tavon. Ez önmagában kiábrándíthatott volna, de ugyanakkor megismertem és bizalmamba fogadtam sok-sok helybéli embert, olyanokat, akik láttak valamit, s ez épp elég volt ahhoz, hogy erőt adjon a további munkához.
A Loch Ness-i szörny első változatát húszéves koromban írtam, s a könyv 1974-ben jelent meg. Két évvel később, azt követően, hogy jogi végzettséget szereztem a leedsi egyetemen, a BBC-hez mentem, ahol részt vettem a diplomásoknak szervezett hírszerkesztői tanfolyamon. A Ness-tó kezdte elveszíteni fontosságát. Néhány évvel korábban ez a téma borzolta fel bennem először az újságírót, most viszont más ambíciók léptek a helyébe: ügyvéd akartam lenni és hosszú távú terveket kovácsoltam. Egy évig híreket szövegeztem a BBC TV londoni központi hírszerkesztőségében. De jobban szerettem volna magam utánajárni a történeteknek, ahelyett, hogy csak megfogalmazzam a híreket a bemondók és mások számára, akik azután felolvassák őket, de előkészítésükben semmi szerepet nem vállalnak. Így 1978-ban átmentem a BBC észak-írországi hírosztályához. Négy évig jóformán egyfolytában Belfastban tartózkodtam, és a helyi tartományi műsorok és a londoni központi hírszerkesztőség számára készítettem riportokat a zűrzavaros helyzetről. Az észak-ír kiruccanás után egy ideig riporterként dolgoztam londoni állomáshellyel, majd jó néhány alkalommal elküldtek Bejrútba, a Falkland-szigetekre és más hasonló helyre, míg végül az 1983-as választások előtt én tudósítottam a BBC TV-híradóját Margaret Thatcher miniszterelnökasszony választási hadjáratáról. Tetszett ez a munka: élveztem az utazgatást, a hírek megrostálása nyújtotta végtelen változatosságot, s azt a feladatot, ami elé ez a tevékenység a tévériportert állítja: hatásosan és jól, ugyanakkor pontosan és elfogulatlanul elegyíteni szöveget és a képanyagot, s mindezt a lehető leggyorsabban. Tudósítóként két vagy három alkalommal jártam a Ness-tónál: de ez már mást, nem a faházikójában élő elfogult tizenéves hozzáállását követelte tőlem (holott ez — igaz, mára alaposan összezsugorodva — még mindig jelen van bennem), hanem a hivatásos tényvadász szemléletét, akinek kötelessége semleges kívülállóként, objektív, sokszor talán cinikus hangvétellel tálalni a híreket.
Már húsz év telt el a Ness-tónál tett első látogatásom óta; húsz éve hallottam Hugh Aytontól, hogyan követte csónakjával az ismeretlen lényt a tó vizén. Elismerem, az utóbbi években voltak pillanataim, amikor a minden újságírót szükségszerűen rabul ejtő cinizmus hatására másként álltam hozzá a Nessie-vel kapcsolatos történetekhez. Volt idő, amikor valamennyit készpénznek vettem; azután lelohadt az érdeklődésem, és olyan történetek kezdtek foglalkoztatni, melyekben nyoma sincs a romantikának, s amelyek nem engednek elszakadni a valóságtól — egyszerűen csak rideg, tragikus és borzasztó történetek, szellemük pedig maximálisan eltér a Loch Ness-i legendáétól.
Mégis, a Ness-tótól távol töltött évek és a cinizmus rohamai ellenére továbbra is hiszem, hogy Nessie története úgy, ahogyan a következő fejezetekben leírom, igenis alátámasztja azt a sok furcsaságot, amit Hugh Ayton és sok száz más szemtanú látott. Jóhiszeműen adták tovább tapasztalataikat, és tanúvallomásaikat megerősítik annak a maroknyi tudóscsoportnak az állításai is, akik műszereikkel elzarándokoltak a Ness-tóhoz, s el kell fogadnunk, hogy az eredményeket — a leghűvösebb és legcinikusabb ellenőrző vizsgálatok után is — alátámasztják azt a véleményt, miszerint valami olyasmi van a Ness-tóban, amit nem értünk teljesen, s amit komolyan kell vennünk…