Ólomsúlyú ma a hajnal.

Bíbora nem fel az égre,
földre hull le, s hogy mi végre?

Az aradi tizenhárom
kiontatott
vérét lopni
fel a mennybe.

Mert lám fogva,várfalak közt
cellájában tizenhárom
álma-fosztott honvéd tiszt vár
halálára –
Izzik a rét és a fákon
gyújtatlan gyúlnak a lángok,
ahány levél, annyi gyertya
és mindenik, ha lehetne,
fáklya lenne virradatra –

Csendben ajtók szárnya nyílik.
Várudvarra lép ki egy had,
s árnyként vonul falak alatt.

A zsoldosok közrefogva
négy embert kísérnek tova –
Várfal körül bújdokolva,
tehetetlen meglapulva
valaki nevük sorolja:
Lázár Vilmos, Gróf Dessewffy, Schweidel József
és Kiss Ernő… emelt fővel, úgy állnak a
sortűz elé, mintha az csak permet volna –
Őszi permet villámot szór:
elhull hármuk, földre rogyva,
Kiss Ernő marad csak talpon,
s átkozza a gyilokosztó
zsoldosokat, hogy a méltó
halált is ellopják tőle…
Három zsoldos kényszeredve
áll elébe új sörtűzre,
halált osztó tisztességre –

Sortűz riasztotta reggel,
mártír vértől felparázsló,
az aradi síkon áll már
a császári „emberséget”
fennhirdető kilenc bitó –
Mielőtt a hosszú útra
a még kilenc lábon álló
elindulna,

búcsút vesz a társaitól,
mindenikük kezet nyújtva:
Pöltenberg már elbúcsúzott,
Követi őt Török Ignác,
szégyenkeznek a hóhérok
mert nem illő – ők is vallják –
a bátraknak hurkot vetni,
Láhner György és Knezich Károly
És Nagysándor József után
Leiningen Westernburg Károly,
szégyeníti meg hóhérát –
Tört lábbal s felszegett fejjel
Damjanich nézi Aulich
ég és föld közt hűlő testét
és kezén még mindig érzi
búcsúzó keze melegét –

Bár kora reggel van,
Vécsey már látja,
eljövendő esték
égnyi ablakán át
tizenhárom fáklya
olthatatlan lobog
a menny pitvarában.

Sóhajt és elindul –

Törpülnek a tornyok,
föléjük magaslón
tizenhárom órjás
árnya nő aranylón.
Budáról Batthyány
hajol át körükbe,
így fogják ők közre
féltőn az egyetlen
vércseppé riadó
hazájuk örökre –