Nicholas Witchell könyve, A Loch Ness-i Szörny alig másfél száz oldalas, sűrű szövésű szöveg, itt-ott képekkel fűszerezve. Dokumentumértékére garancia az a két ajánlás, melyeket előszó formájában a neves állatregények szerzője, Gerald Durell és Sir Peter Scott neves brit ornitológus írtak.
„E könyvben Witchell úr összegyűjtött, s rendszerbe szedett valamennyi adatot a Loch Ness-i Szörny regényes történetével kapcsolatosan, s műve lenyűgöző olvasmány, noha mint arra maga is rámutat, »Különös fényt vethet logikánkra és ítélőképességünkre, hogy oly sok szavahihető tanúnak a gyakran esküvel megerősített vallomását elfogadhatatlannak kellett volna tartanunk, minthogy e vallomások alátámasztják azt a feltételezést, miszerint valami ismeretlen rejtőzik a Loch Ness-tóban.« (Gerald Durell)

„A Loch Ness-i szörny története soha nem fejeződik be. Csak a tó lecsapolásával bizonyíthatnák be, hogy ilyen állat nem létezik. Bár mindmáig egyetlen példányt sem sikerült megvizsgálni, továbbra is mindenféle elfogultság nélkül szemlélhetjük a problémát.
Persze állattani szempontból felettébb valószínűtlen, hogy a Ness-tavat igen nagy testű állatok népesítik be. De legalább ugyanilyen valószínűtlen az a másik elképzelés is, miszerint mindenki, aki az évek során látta ezeket a lényegében egymáshoz hasonló külsejű, s többé-kevésbé hasonlóan viselkedő, igen nagy testű állatokat a tóban, tévedés vagy hallucináció áldozata, vagy pedig egész egyszerűen hazudik.” (Sir Peter Scott)
Természetesen, a könyv olvasóját senki nem akarja meggyőzni arról, hogy annak minden szava szent és igaz; szerző inkább csak tájékoztat mindarról, ami a századok folyamán a legendás tó körül világméretű szenzációvá „nemesedett”.

Campbell, a sokat tapasztalt felügyelő

Néhány tanúvallomást egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Ilyen például Alexander Campbell, a Ness tó és környéke egykori halászati felügyelőjének tanúsága; gyerekkorában „őt is óva intették attól, hogy ússzon a tóban, mert elkapja a »kelpie«. Nem csoda hát, hogy ilyen légkörben a helyi felföldiek a tőlük megszokott szűkszavúsággal reagáltak a kérdésekre, s vonakodtak véleményt nyilvánítani a tárgyról, amely zárt közösségükön belül nyilván meglehetősen bizalmas témának számíthatott, s nem illett fecsegni róla azok előtt a komolytalan múlt századi és huszadik század eleji utazók előtt, akik a Kaledóniai csatornán érkeztek a környékre.”
Figyelemre méltó az Inverness Courier c. lap helyszíni beszámolója 1962-ből, amikor is a csatornakezelőség nyugdíjasai kirándultak a tavon, útjukon pedig szóba került a Szörny is. „Régesrég, 1926-ban látta őt először Simon Cameron úr, invergarry-i lakos a Cseresznye-sziget közelében, a tó Fort Augustus felé eső végében – így a riport. . »Épp két sirályt figyeltem. Leereszkedtek a vízre, aztán egyszercsak az egyik nagy vijjogással felszállt«— mondta Cameron úr. »Azután a szemem láttára egy jókora felborult csónakra emlékeztető valami emelkedett fel a mélyből, és még most is a szemem előtt van, ahogy a víz lefelé zuhogott a két oldalán. Azután ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, el is tűnt a szemem elől; ennek ellenére felejthetetlen élményben volt részem.”
Idővel megszaporodtak a Szörnnyel való találkozásról tudósító sajtólevelek. 1957 szeptemberében jelent meg az alábbi beszámoló:
„Nincsenek és soha nem is voltak kétségeim afelől, hogy van valami különös a Ness-tóban, minthogy a Fort Augustus-i kolostor lakói is tudnak róla, és én is tőlük hallottam erről a dél-afrikai háború éveiben. Köztudott volt, de az emberek nem szeretik, ha kinevetik őket, és csak akkor kezdték apránként előadni, amit tudtak, amikor az ember jobb ismeretségbe került velük.
Az egyik éjjel viszont olyasvalaminek voltam tanúja, ami erősen elgondolkodtatott. A hegyekben jártam a vadőrrel, Inchnacardoch környékén, szarvasvadászaton, s amikor odaértünk a házához, a gyerekei sírtak – hisztérikusan zokogtak. A férj kelta nyelven beszélt a feleségével, én meg épphogy csak értettem valamit ebből a gael dialektusból. A férfi félre nem érthető hangsúllyal azt mondta a feleségének, hogy ezerszer figyelmeztette már, ne engedje a gyerekeket szürkület idején a Cseresznye-sziget közelébe. Később az este folyamán megpróbáltam kiszedni belőle a történteket, de mindössze annyit mondott, hogy soha senki sem tudhatja meg, mit rejthet egy ilyen tó. A többit nekem kellett kitalálnom… De annyi bizonyos, hogy tudták, de legalábbis sejtették, hogy van valami a tóban. Az volt a különös, hogy soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy abbahagyják a lazac halászatát a tóban: talán nem akarták, hogy a látogatók gyanút fogjanak. Az első világháború után elbeszélgettem egy pappal, akihez évek óta szoros barátság fűzött, s ő őszintén elmondta nekem, hogy tudomása szerint a történet már a kolostor építése előtti időkben is ismert volt.” (HFW)
A XIX. században a tavat beépítették egy hajózható csatorna-rendszerbe, amely lehetővé tette a vidék bekapcsolását a turistaforgalomba. Ez olyannyira sikerült hogy „a Felföldre érkező gazdag látogatók körében divatos szabadidős tevékenység lett gőzhajóval körülutazni a tavakat. 1873-ban Viktória királynő végighajózott a csatornán, és megjegyezte: »A Kaledóniai csatorna csodálatos mérnöki bravúr, de végigutazni rajta meglehetősen unalmas.« Ugyanebben az évben egy bizonyos Gordon Cumming, egy híres, nagyvadakra specializálódott vadász, a szolgája és hosszú szakállú kecskéje kíséretében szabályos időközökben, többször megjárta a csatornát. Már ő maga is attrakciónak számított — nagy melegben gyakran skót-szoknyája nélkül parádézott a napon. Feltehetően nem volt tudatában, hogy lábai alatt a legnagyobb potenciális zsákmány úszkál, miközben a gőzös nagy zörgéssel végigdübörög a Ness-tavon…
Mostanában nyaranta látogatók tömkelege nyüzsög a Loch Ness környékén. Autók, kirándulóbuszok, lakókocsik zajától, fém és üveg csörömpölésétől hangos a tó; motoros cirkálók és yachtok tülekednek a vízen. A Ness-tótól északkeleti irányban, öt mérföld távolságra fekszik Inverness; »a Felföld fővárosának« nevezett kisváros évről évre egyre több nehézség árán tud csak megbirkózni a turista-invázióval.”

(Folytatjuk)