szombat este. olvasok a szobámban. de a zománcozott olvasólámpa
nincs jelen, diszkóba ment.
a plafonról csüngő villanylámpa is kimenőt kért, diák barátja várja.
a tükör előtt illegette magát egész délután.
sötétben olvasok tehát. a fűzött könyv ideges,
az opera előtti kis parkban már régóta „csókra várja”
valami jókötésű szótár-legény.
szombat este van. olvasok. vízszintesen, mintegy fél méterre a padlózat
fölött lebegve, mivel a heverő is moziba ment. szombat este van,
és a parkett mindenegy lécdarabja
a bulváron a barátjának adott találkát.
a ruhásszekrény, a spray, a képek, mind-mind
kikenve-fenve, egy érzéki rózsa
neonszirmai közé zsúfoltan, az üvegesszekrények szétszabdalva, bugyogva
pumpálják kerekecskéiket, furnírjukat, csővázaikat, lapjaikat és festéküket
az athéné pallasz söröző, a bulandra felé.
szombat este van, és én fulladozom, mert minden lélekzetvételnyi levegőm
kosztümösen, felgyűrűzve lelécelt. mint érett körtébe
egy oxigénatomba szívesen beleharapnék.

az üres szobában olvasok tehát. amikor furcsa kék fény
rámüszkösíti a pizsamát. az ablak felé nézvén
az egész ablakkeretet betöltő óriás szemet látok.
édesanyám hatalmas kék szemét.
édesanyám volt kint, ő nézett be az ablakon kétrét hajolva,
mint két tízemeletes tömbház egymáson, akkora. ő volt az, igen
mezítláb taposván a sugárutakon, átjárókon, ablaküvegeken,
édesanyám volt, olyan, ahogyan emlékeimben él, iszonyú fogsorával
hullámozva a csillagok és gyémántok alatt, a kartonszoknya is rá vall,
hosszú bíborfelhőt vonszolva maga után, ködöt izzadva-fújva,
ujjhegyének egyetlen érintésével menet közben kigyújtva
mint milliárdwattos égőket a szállodák sorát. édesanyám volt,
haladt a sugárúton, lapockái közt hold világolt,
láttam, amint a victoria tér felé tart, óriás szikrázó pók,
vakító szerelem.

és én az ablakban állva figyelem.
„- ó, édesanyám, súgtam neki, hát te is magamra hagysz szombaton este?
legalább csupasz csontvázadat hagynád itt a szobámban lebegve.
nem ismertelek, nem ismertél te sem,
de legalább próbálj meg emlékezni, Hatalmas,
abbéli nagy igyekezetemre, hogy elfogadjalak lett légyen,
és hogy milyen rettegéssel töltöttek el engem akkoriban a magam korú lánykák…
ne távolodj hát,
nem győztél fölöttem, ezért ne vesd le magad az aszfaltra a victoria téren,
pedig lesimított hajad lelegeltem egészen,
pedig az életemet elvetéltem,
és odalett az ifjúság…”

de édesanyám a szikrázó nyugati ég felé haladt tovább,
csípője ringásával zúzva be az ablakok sorát,
léptei alatt szétlapítva tartálykocsit, a postarepülőt, mint játékszert a légből leszedve,
árnyékától homályba borult a rőtfényű intercontinental,
és ahogy hirtelen visszanézett, lehelletében fenobarbital,
jégcsapok, éhség és fagy illatával,
megpillantottam azt, amit látni sose reméltem volna:

hogy édes szülém a karjai közt hordja
fényárban fürdő halálomat.

Bartha György fordítása