A Ness-tó vidéke – a skót Felföld – maga is regényes, zordon képet mutat, ám az itt élők történelme is tele van kegyetlen történetekkel. William Augustus cumberlandi herceg emberei kíméletlenül kiszipolyozták a vidék lakóit; épületek százait döntötték romba, nagyszámú őslakost pusztítottak el. A szenvedések elől nagyon sokan emigrálni kényszerültek az óceánon túlra. A kegyetlenkedések jelképe maga a herceg nevét viselő erőd, Fort Augustus volt – innen irányították a népség elleni „hadjáratokat”.
De a tó vidéke más rekordokat is számon tart: 1896-ban itt létesítették a világ legnagyobb alumíniumgyártó üzemét. A gyártási folyamatot nagyrészt a kéznél levő vízi energia segítette. Nem egészen száz év múlva a gyár bezárt, a helyére vízi erőmű épült, Inverness energiaellátása végett. Alagutat vágtak a sziklába, áramfejlesztőt süllyesztettek a tó alá. Közel 500 munkás dolgozott a munkatelepen, közülük sokan jelezték: látták a szörnyet.
De ezen a vidéken élt 1900-tól 1918-ig egy Aleister Crowley nevezetű rettegett gazember, aki a világ legelvetemültebb emberének kiáltotta ki magát és a fekete mágiának áldozva, valósággal terrorizálta a környék lakóit, szolgáival rendkívül kegyetlenül bánt. (Érdekes módon, fentmaradt feljegyzéseiben egyszer sem említi, hogy látta volna a tó ismeretlen állatait…)

*

A huszadik század harmincas éveinek általános válságkorszaka a Loch Ness szörnyének „születési” ideje. Igaz, hogy már 1933 áprilisa előtt is helyet kapott a helyi sajtóban néhány róla szóló történet, de szörnyként a Alex Campbell vízfelügyelő sajtólevelében szerepel. A felügyelő ugyanis, készpénznek véve jó ismerőse, a helybeli Mackay házaspár beszámolóját, sietett mihamarabb világgá kürtölni a szenzációt.
„A Loch Ness északi partján befejezték az új út építését. Hatalmas sziklatömböket robbantottak le a hegyoldalakról, aztán legörgették őket a tó vizébe. Jókora erdőrészeket és bozótosokat irtottak ki, hogy megtisztítsák az út helyét, s most könnyedén, kényelmesen lehetett olyan helyeket találni, ahonnan zavartalan kilátás nyílt a tóra. Ezen az új úton hajtott gépkocsijával John Mackay úr és neje 1933. április 14-én, egy tavaszi délutánon… Amikor Abriachan közelébe értek, Mackay asszony, aki a tó nyugodt tükrét bámulta, hirtelen meglepetten kiáltott fel: »Nézd, John! Mi az…ott?« A tó közepére mutatott, ahol a nyugalmas felszín kavargó víztömeggé változott. Mackay úr gyorsan lefékezett, és jó néhány percen át egy hempergő, újra cs újra a víz alá bukó hatalmas állatot láttak; aztán a lény nagy hullámverés közepette eltűnt.”

Kanyargó út épült a tó mentén…

Amikor a szerkesztő elolvasta Campbell tudósítását, állítólag így szólt: »No, ha ez tényleg akkora, amekkorának Campbell mondja, akkor nem hívhatjuk csak egyszerűen „lénynek”; akkor minden bizonnyal egy igazi szörnnyel állunk szemben.« És ez volt a Szörny hivatalos születésnapja.

*

Pedig 1930-ban, a Northern Chronicle-ben egy nyárvégi napon három invernessi fiatal üzletember észleléséről szóló híradást lehetett olvasni.
„Este 7 felé járt az idő 1930. július 22-én, és hárman horgásztunk egy csónakban Dores közelében, a Szikla-foknál. Nagyon csendes volt a tó, igazság szerint túlságosan is csendes ahhoz, hogy sikerrel járjunk, s azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam minél messzebbre hajítani a horgot, amikor nyugtalanságot észleltem 600 yardnyira felfelé a tavon. Láttam, hogy vízpermet csap fel jó magasra… ez addig folytatódott, amíg felénk haladva a jelenség körülbelül 300 yardnyira meg nem közelített minket, azután az a valami, ami kiváltotta, nagy félkört leírva dél felé fordult, és eltávolodott tőlünk. Körülbelül tizenöt csomó sebességgel haladt. Becslésem szerint egy körülbelül húsz láb hosszúságú darabot láttunk belőle, s ez körülbelül három lábnyira állt ki a vízből. Nyomában akkora hullámverés keletkezett, hogy csónakunk vadul hánykolódni kezdett… Kétségkívül élőlény okozta a jelenséget, s mivel hosszú ideje tanulmányozom az állatvilágot, bizton merem állítani, hogy nem egy sütkérező cápát vagy fókát, nem is egy csapat vidrát vagy bármilyen más rendes állatot láttunk.”
A tudósításon felbuzdulva, a szerkesztőség felhívást tett közzé, más olvasói észleletek beküldésére. A felhívás nyomán egyre-másra érkeztek a szemtanúi beszámolók, s általuk a Szörny is valódi életre kelt. Nem sokra rá beindult a turisták áradata a tó felé…

*

1933. szeptember 22-e, reggel 11-kor „a wroxeteri W.E. Hobbes tiszteletes neje és sógornője társaságában megérkezett a »Félúton« elnevezésű teaházba, Altsigh környékén (az épület ma diákszálló). Beléptek, és üres helyiséget találtak. Kiáltozni kezdtek, és ekkor egy hang azt válaszolta az emeletről: »Most nem tudunk lemenni — a Szörnyet nézzük.«
A három látogató felsietett az emeletre, és három embert talált ott: Janet Fraser kisasszonyt, Mrs. G. Frasert és M. Howden kisasszonyt; az erkélyen álltak, és egy tárgyat néztek, amely körülbelül fél mérföldre ott mozgott a tóban. Elöl kígyószerű feje és bólogató, jobbra-balra tekergő nyaka volt. Fraser kisasszony megjegyezte, hogy profilból a fej alig szélesebb a nyaknál. Úgy vélte, egy nagy, csillogó szemet is lát az állat feléjük eső oldalán. A társaság többi tagjai valamennyien láttak két kisebbfajta púpot a vízen, és egy meghatározhatatlan hosszúságú farkat, amely a felszínt csapkodta. Az állat — minthogy egyik szemtanú sem kételkedett benne, hogy élőlényt figyelnek — körülbelül tíz percig tartózkodott még a látóterükben, azután lassan odébbvonult, majd lesüllyedt. A messzeségből lehetetlen volt megbecsülni a teremtmény méreteit, de ahhoz, hogy ekkora távolságból is látható lehessen, jókora termetű kellett, hogy legyen. Hobbes úr azt írta: »Nejem és nővére természetszerűleg izgalomba jöttek a csodálatos látványtól, de a teázó tulajdonosnője (Fraser kisasszony) meglehetős nyugalmat tanúsított, s megjegyezte, hogy jómaga korábban már három alkalommal látta a »Szörnyet«…” – idézzük újra Nicholas Witchell könyvét az elhatalmasodó tömegizgalomról.

(Folytatjuk)