bánatomnak kiütköztek a tejfogacskái már.
bukarest mint sötéttel telis-tele pohár.
a kirakatrendezőnők későig dolgoztak aznap éjszaka,
ragyogott kiváló igyekezetük sztaniol-csillaga
az italos üvegeken, a motoros sisakra angyalhaj jutott
műhóból készítettek snájdig hóapót.
a játékbolt-kirakatok üvegét
belepték ezüst és meggyszín és arany hópihék.
a kék éjszakába’
a kölykök kirakták cipőiket a szoba ablakába
és szívüket az ágy ölében lenn
belengte holmi fennkölt érzelem.
a szemközti házak ablaksorát ha nézted
a karácsonyfákon láthattál vatta-havat és lila gömböcskéket
láthattad villog a tévé, szikráznak villany-csillagok
párhuzamos cérnákon sok szaloncukorka lóg.

bánatomnak kihullottak a tejfogai mind
de közben az történt, hogy a fürdőkádat kinőtte már nem tarthattam benne
vedlett irgalmatlanul és szivárványszínű bolyhaival betöltötte az egész lakást
ha belélegeztem megköhögtetett, valóságos asztma-roham fogott el.
aztán rövidesen krokodil-állkapcsokat növesztett éles tigrisfogakkal
a nyomomban lihegett mindig otthagyva nyál-nyomát a szőnyegen
az ágyamban aludt, mellkasom volt a párnája, horkolásától rengett az épület.
végül felhasította hátamon a bőrt, és éles karmaival belémhatolva
engem mint bábfigurát, röhögve léptetett.

szinte karácsonyesti hangulat.
egy jóságos öreg
a kései villamoson blattoló cigánykölyköket pár lejjel lepi meg
tamburin-dobbal és tréningben és taknyoson
ugráltak le a mozgó járműről, láthattad amint csapatuk a hófuvásban a gépkocsik közt átoson.
sark-hideg.
elképzelem a békés kalácsszagú falut,
a gyermekvárost a vatta-cukor és mandula
és mézes diósrétes és praliné illatút
és a cukrászdai hütőszekrényeket
a tejszínhabos diplomata-süteménnyel és édes szirupban ázó narancshéjjal teletömötteket.
írógépem előtt ülve mindezt elgondolám…
akkor hirtelen a szobám ablakán
váratlan egy vakító szivárvány színei beragyogtak
íve ablakomból tartott a bucur obornak.
üvegszerű pikkely borította, pirit és csillám,
vérvörös, fajánsz-narancs-szín villám
kanári-sárga
bendőzöld, márga
tengerszínű kék
gutaütés utáni indigószín vér-alvadék
s a legvagányabb lila.
íve ráfeküdt a laromet üzem falaira
áthajolt a fram-hütőszekrény gyár felett
s a te ablakodban”bevégeztetett.”

bánatom mindezidáig a konyhapadlón horkolt összetekeredve
de amint a szivárvány fénye a szemébe villant nagyot ugrott hirtelen.
ezerfelé repült az ablaküveg-szilánk s a benzingőzzel elegy
decemberi fagy egyszeriben betöltötte a szobát.
odalentről felhallatszott a villamos-zörej, az ívfényben égő trolik zaja,
s a hora vendéglőből kiszűrődött holmi lakodalmi harmonikaszó.
gyönyörűszép volt a szivárvány, mint fényreklám, mely ott ível az égen, nappali fényárban fürösztve bukarestet,
mintha hegesztő-fénnyel szórva be odafentről.
a teremtmény (a hatalmas íven szinte paránynak tűnt) olyszerű szökkenésekkel, mintha lassított filmben, haladt tovább
térdig gázolva a vörösben és lilában, a színekben szegyig mocskolva magát,
a villámhárítók és szobrok hegye hosszan karcolta potrohát,
de ő némán, nagyívű szökkenésekkel lebegett a stukatúr, a kupolák és lombjukat vesztett fák fölött a sűrű havazásban,
a felhőcafatokat benyelve… míg odalentről
a megállókban várakozó emberek egymásnak mutogattak, tenyerüket ellenzőül emelve a szemük elé,
a szivárvány színeitől kékre-zöldre vált arccal,
szájukat, orrukat belepte a hó, fehérre meszelte rajtuk a nagykabátot, bundát
a villamosok jöttek-mentek, de egyikük se szállt fel, nyilván arra vártak, bárcsak a teremtmény elvétené a lépést
és teljes súlyával odasuppanna a lábuk elé. ámde az az alvajárók biztonságával szökellt tovább, mint üstökös vonva csóvájába a pályájukról eltérített bádog-űrhajókat, közhasznú repülőgépeket,
meteorológiai léggömböket, s mindezekkel együtt
áttörte az ablakodat s bezúdult a szobádba.

te odabenn ültél a pamlagon
törökülésben, teáscsészék közt, hallgatagon,
a gitárodon pengettél valamit
a népi egyetem metódusa szerint
tömpe ujjakkal horgolgatván a húrokon a dallamot.
olyan picike volt az alakod
a gyöngyház-szín billentyűs pianínó lakkja
lenge gyolcsruhás tükörképed mutatta
(a kazettofonból áradt valami éles AC-DC dallam)…
frufruid nyersen csillogtak ezer alakban
kezed glisszandóban siklott a havai gitáron
tétován pengetve a húrokat, ráérősen, várón.

amikor a szörny ott vonaglott a lábaid előtt
egy mozdulattal sem próbáltad elhárítani őt,
láthattad amint betölti a szobát
láthattad sápadt ínyét, láztól karikás szemeit, égő száját, fújtató mellkasát,
láttad remegő lábait, megtört gerincét, mint szakad róla a hab
láttad, hogyan röpülnek le az utcára bútoraid, tükröd, amint szétrombolja a lakásodat,
amint karmaival lécenként felfeszíti a parkettát, hevétől a könyvek lángbaborulnak,
amint megontja a szobád falait, lavinaként zúdul az utcára a tégla- és vakolattörmelék, ácskapocs és villanyhuzalok, vízvezetékcső,
ajtó-ablak- és tokozat-diribdarabok, elgörbült facsavar…
aztán a heverődre, tereád csendesen hullt a hó, bepilinkézte a pianínót
a gitártok nyitott öblét belepte…
te ekkor már a csupasz betonlapon álltál a nyílt ég alatt, fentről szakadt, szakadt a hó…

szinte karácsonyesti hangulat honolt.
elképzeltem a fagyban párálló folyót
a hólepel alatt hullámzó tölgyerdőket
amint a szarvascsorda a vörösfenyő- és tiszafa bokrok közt csörtet
a szennyvíz-ülepítő tavat
magasfeszültség-oszlopok sorát az esti ég alatt
a síkon menetelő csapat katonát
a domboldalban sírhantok sorát…
és hogy mindezt belengi a havazás, a rózsaszín, az arany, a kék
láttam mindezt az ablakomból s a szivárvány ívét.

aztán bánatom téged a fogai és karmai közé vett óvatosan, kutya a kölykét, meleg bundájába takarva,
odalent közben megjelent a rendőrség, a mentők kombi-kocsija
szomszédaid pizsama fölé öltött télikabátban ott tolongtak papucsosan a bejárati ajtók előtt az utcán
–vajon hova vezet ez a csuda-szivárvány?
–ugyan ki lehet az a szörny?
–láttam a lányon hogy nem valami rendes…
bánatom, teveled a karjai közt, egy szökkenéssel a szivárványhídon termett
a nézők rivalgásától kísérve, a hangosbemondók harsogása közepett
vágtázott a zöld és vörös és sárga és indigókék sávokon, te csak nevettél, szikrázott a hajad
lobogott a nevetésed…és a szivárványhíd ott ívelt az atheneum, az egyetem, az amerikai konzulátus, a második kerületi jegyzőség fölött az ég alatt
és egyenesen az én ötödik emeleti körképszerű ablakomba szaladt.
a szörny, téged a karjai közt hozva, belépett a szobámba.

-szia! mondtad
-szevasz! mondtam én
-odakinn hideg van, mondtad
-hideg, mondtam én
-nézd engem teljesen belepett a hó, mondtad
-nem iszol valamit? mondtam én
azután tévét néztünk hárman.

odakint szitált a hó az éjszakában.

---

Fordította: Bartha György

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ