A fájdalom múzeuma

Szeretek a „családi képtárban” lapozgatni. Egyetlen fiókban elfér; nem valami nagy vásznakról van szó -, csak „fényképtár” ez, legöregebbje épp hogy eléri az antikváriusok szerinti „antik kort”, azaz ötven esztendőt, és mégis, mintha egészen más világból való lenne mindegyik… Hogy is van az, hogy a fénykép előbb öregszik meg, mint a festmény? Hogy a több száz éves ceruzarajz, metszet vagy olajfestmény egy pillanatig sem kelti az elavultság benyomását, de egy negyven-ötven esztendős fénykép mosolyognivalóan ócska? Csak azért, ment a harminc esztendővel ezelőtti divat – divatjamúltabb, mint a római tóga? Nem, bizonyára nemcsak ezért.
A metszet, a rajz, az olajfestmény: emberi gondolat és érzelem alkotása, mely a lemásolható vonásokon túl – a maradandóbb emberit kutatja-keresi. Az ósdi fénykép pedig hűvösen és szenvtelenül, gépiesen – fényképezőgépiesen –, vélemény és érzés nélkül közli azt a keveset, amit a külső formákból, a fények és árnyak külszíni játékából felfoghat.
Ámde mégis: a fénykép is kelthet gondolatokat és érzéseket… A családi album, a fényképekkel teli fiók lassan emlékek őrzőjévé, koporsójává alakul, halottak galériájává – s a holtakról nem lehet nem gondolkodni…
Tizenkét fényképet vettem elő. Közeli rokonok képeit. Kilenc fénykép olyan férfit vagy asszonyt ábrázol, aki erőszakos halállal halt meg. Bomba, puskagolyó, srapnel pusztította el őket, és arcmásuk most ott mosolyog örökre a kemény kis papírkártyán; a nénik kecses mozdulattal állnak ifjúkori hosszú ruhájukban, a férfiak ünnepélyesen merev tartással néznek farkasszemet a világgal, hegyesre pedert bajszuk maga a biztonság, férfiasság és erő.
S ahogyan elnézem őket, visszhangzanak bennem az összes szokványos mondatok békéről, háborúról, élettől és halálról. A kilenc halott rokon átlagos életkora – gyorsan kiszámítottam – 26 és fél esztendő.
Huszonhat és fél esztendő… A halottak pontosan egyidősek velem. És elővettem legutóbbi igazolvány-fényképemet, és eltűnődtem: minden ezutáni perccel hosszabb életű leszek, mint ők… Vajon hol s mikor fogja valamelyik unokám, messzi utódom elnézegetni ezt a sietve készített pillanatfelvételt; s vajon mi jut majd az ő eszébe; s vajon milyen halállal halok meg én.
Huszonhat és fél esztendő …
Az úri seregek tábornokai nem szoktak huszonhat éves korukban meghalni. Csak a közlegények, altisztek és tisztek, az élet közlegényei és altisztjei pusztultak el korai halállal, idegen, rabló célok csatamezején.
Speidel úr, ha igaz, negyvenkilenc esztendős. Már eddig is huszonhárom évvel élt többet az én családi képtáram messze tűnt alakjainál.
Mi lenne, ha valahol, a világ valamelyik nagy városában megszerveznénk a fájdalom múzeumát, a meggyilkoltak képtárát – nem a hírneves holtakét, hanem a sok millió kisemberét?… S nem azt írnók homlokzatára, hogy Memento mori, hanem ezt: Memento vivere.

Forrás: Két arasszal az ég alatt. Lírai röplapok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1961.

1. Demeter Maria:
   2019. október 14. 14:39

   Nagyon tetszik ez az írás. Rég volt,hogy a Lírai röplapokat olvasgattam.