Sistereg a tűzijáték,
Fényében táncol a királylány, elrepül a nyakék.
Pillantása éles kése,
Tömegből kimetsz, a zokogó lelkem ébredése,

Ami volt, lényegtelen lett,
Nem fáj az ércnek a harangok bongása, megrepedt.
Zengőn a fájásom rezeg,
Tömeg szürke gránitjában arcom látja, megremeg.

Szétfeszíti a formákat,
Dagad benne az indulat, még magában formálgat.
Elájul minden pillanat,
Mikor véső és kalapács, a levegőben marad.

Zilál, csillag után kapkod,
Körülötte törmelék, én elbújok, ő meg csapkod.
Leteszi fáradt szárnyait,
Tollával csiklandoz, vihog az éj, élem álmait.

Kőbörtönből kipattanok,
Ijedt szobrok felröppennek, vérebek közt baktatok.
Auráink összeérnek,
Szikráznak a bércek, megérkeztem, hisz benned élek.

Égig ér a tűzijáték,
S a nyakék, koronázlak, fölöttünk átcsap a tajték.
Virágba loccsan a mező,
Koronázol, beavatásunk egy új világot nemző.

(Bukarest, 2014. május 14.)