Ráismer a helyre, közvetlenül az árvíz után járt itt utoljára, amikor már visszahúzódott a víz. A könyvtár, a tiszteletet parancsoló Ossolineum a folyó partján áll, a víz felé fordítja az arcát – ez hiba. A könyveket dombon kellene tartani.
Felidézi, mit látott, amikor előbukkant a nap és leapadt a folyó. Az árvíz iszapot és sarat hordott ide, de néhány helyet már megtisztítottak, itt szárogatják a könyveket a könyvtár dolgozói. Kinyitva helyezik őket a padlóra százával, ezrével. Ebben a pozícióban, ebben a könyvek számára természetellenes pozícióban élőlényekre emlékeztetnek, madárral keresztezett virágállatokra. A vékony latexkesztyűbe bújtatott kezek türelmesen választják szét a nedves lapokat, hogy egyenként megszáradjanak a mondatok és a szavak. A lapok sajnos elhervadtak, megbarnultak az iszaptól és a víztől, hullámosak lettek. Szegény könyvek, ezek a rettentő katasztrófából megmenekült, de még mindig gyönge lények bármelyik pillanatban felfordulhatnak. Óvatosan járnak közöttük az emberek, a nők fehér köpenyben, mintha kórházban lennének, kitárják a köteteket a napfénynek, hadd olvasson a nap. De alapjában véve ijesztő a látvány, mintha két elem ütközne meg, mitikus küzdelem zajlana az égen, angyalseregekkel. Kunicki csak áll, és borzadva nézi ezt a látványt, aztán egy másik járókelő példáján felbátorodva ő is beáll segíteni.
Most kényelmetlenül érzi magát a könyvtárban, ebben a város közepén álló, régi könyvtárban, amely a szűk belső udvart körülvevő, az árvíz után szépen felújított öreg épületekben bújt meg; a könyvtár létezése felforgatja Kunicki régen kialakított hierarchiáját: az itt felhalmozott könyvek mind öregek, régen jelentek meg. Itt nincsenek ÚJDONSÁGOK.
Ha belép az ember a nagy, tágas olvasóterembe, egyforma sorokba rendezett, egymástól megfelelő, tapintatos távolságban álló asztalokat lát. Majdnem mindegyiknél ül egy-egy hát – előrehajolva, meggörnyedve. Sír fölé hajló fák. Temető.
A polcokon álló könyvek csak a gerincüket mutatják az embereknek, olyan ez, gondolja Kunicki, mintha csak profilból láthatnánk az embereket. Nem vonják magukra a figyelmet, nem hoznak kísértésbe színes borítójukkal, nem dicsekednek ismertető szalagokkal, amelyeken minden szó „leg”-gel kezdődik; büntetésből, mint az újoncok, csak a rangjelzésüket mutatják: cím és szerző, semmi más.
Szóróanyagok, plakátok és prospektusok helyett itt katalógusok vannak. Tiszteletet kelt a fiókban szorongó kicsiny kartonok egyenlősége. Csak néhány adat, számok, rövid leírás, semmi feltűnősködés.
Kunicki sosem járt itt. Amíg egyetemista volt, csak a modern, zsúfolt és nyüzsgő egyetemi könyvtárt használta. Egy cédulán megadta a címet és a szerző nevét, aztán negyedóra múlva megkapta a könyvet. De oda sem járt túl gyakran, őszintén szólva inkább csak kivételes esetekben, mert a szövegek nagy részét fénymásolja az ember. Ez az irodalom új nemzedéke – szöveg gerinc nélkül, kérészéletű fénymásolat, egyfajta papír zsebkendő, amely a textil zsebkendő trónfosztása után átvette a hatalmat. Szerény forradalmat hajtottak végre a papír zsebkendők, eltörölték az osztálykülönbségeket. Egyszeri használat után a szemétben kötnek ki.
Kunicki három szótárt lát maga előtt. „Görög-lengyel szótár. Összeállította Zygmunt Weclewski, Lwów, 1929. Sámuel Bodek könyvesboltja, Batory utca 20.” „Görög-lengyel kéziszótár. Teresa Kambureli, Thanasis Kamburelis, Egyetemes Tudomány Könyvkiadó, Varsó, 1999.” És a „Görög-lengyel szótár” négy kötete, szerkesztette Zofia Abramowiczówna, 1962. Állami Tudományos Könyvkiadó. Ebben nagy nehezen, az ábécétáblázat segítségével kibetűzi a szót: καιpoζ.
Csak azt olvassa, amit lengyelül írtak, rendes betűkkel: 1. mérték értelemben: a megfelelő mérték, alkalmasság, méret; különbség; jelentőség 2. hely értelemben: élő, érzékeny hely a testben, 3. idő értelemben: a megfelelő idő, alkalmas időpont, kedvező alkalom, alkalmas pillanat, a kedvező pillanat könnyen elillan; azok, akik váratlanul bukkantak fel; elszalasztani az alkalmat; amikor eljött a megfelelő pillanat, baj esetén segíteni, idejében, alkalomadtán, túl korán, kritikus időszakok, átmeneti állapotok, a tények időrendje, helyzet, állapot, elhelyezkedés, végveszély, előny, haszon, mi célból?, mire van szükséged?, hol lenne alkalmas?
Ez az egyik szótár. A másik, a régebbi – Kunicki tekintete végigfut a rövid sorokon, átsiklik a görög szavakon, megbotlik a régi írásjeleken – helyes mérték, arány, megfelelő viszonyítás, elérni a célt, túlzott mértékben, kellő pillanat, megfelelő idő, alkalmas időpont, kedvező alkalom, de legalábbis, idő, óra, ill. tsz.: körülmények, viszonyok, idők, esetek, események, forradalmi fordulópontok, veszélyek, megfelelő az alkalom, alkalom adódik, eljött az idő, időszerű stb., arról is szó volt; a megfelelő időben történik valami. A legújabb szótárban végül megadják a kiejtést szögletes zárójelben – [kieros]. Azonkívül: időjárás, idő, időszak, milyen az időjárás?, most szőlőszezon van, vesztegeti az időt, időről időre, egy ízben, mennyi ideig?, már rég ideje volt.
Kunicki kétségbeesve néz körül az olvasóteremben. A könyvek fölé hajló fejek búbját látja. Visszatér a szótárokhoz, az előző címszót olvassa, amely hasonlóan néz ki, tulajdonképpen csak egyetlen betűje különbözik: καιpoζ. És még valami más itt: időre elkészült, tökéletes, eredményes, halálos, végzetes, döntő kérdés, illetve: veszélyeztetett hely a testen, ahol sebet lehet ejteni, ami mindig időszerű, aminek mindig meg kell történnie.
Kimegy rágyújtani. Sokáig keresi, hol lehet dohányozni – a belső udvarra vezető lépcsőnél van egy kis zug, ott áll a csikkekkel teli hamutartó.
Újra felrémlik előtte az árvíz képe. Kunicki felidézi, hogy látott egy elázott könyvekből összehordott kupacot az óvárosban, és látott a vizes halmokban kotorászó embereket, öreg nőket és fiatal fiúkat. A régi kiadású könyvek kemény borítója teljesen elázott, elmosódtak a feliratok, az újabbakat viszont megvédte a fólia, amely a címlapot borítja, de az is megdagadt, felhólyagosodott. Kunicki teljesen új, élénk és tarka sorozatokat lát, azokat, amelyek vonzzák a tekintetet a könyvesboltok kirakataiban, és amelyekért súlyos összegeket fizetnek a kiadók. Tétovázik, csatlakozzon-e a keresgélőkhöz, de nem megy tovább, az utca térdig vízben áll, járókelők mellett halad el, akik kenyeret, pillepalackos vizet cipelnek a szatyrukban. Egyikük kis sárga pontont húz maga után, megelőzi a markológép, amely embereket szállít a nagy kanalában, az egyik férfi pólóján sárga kagyló és SHELL felirat, ilyen pontosan emlékszik a képre Kunicki. És lát vízre nyíló, csodálkozó lépcsőházakat, ahová csak beúszni lehet, bemenni nem, és lát egy világoskék Nysát, amely az út közepére sodródott, tele vízzel, és lát fehér sportcipőket, amelyeket száradni tettek ki, egész számozás – a fűzők még a vízbe érnek, beleereszkednek, mint a gyökerek. Az Adidas cipők rövidesen virágba borulnak. A víz megváltoztatja a világ útvonalait, megszűnnek az útkereszteződések, értelmetlenné válnak az útjelző táblák, eltűnnek a hidak, értelmüket vesztik az üzletek cégtáblái, most mindegyiket idézőjelbe kell tenni, „Önkiszolgáló áruház”, „Élelmiszer”, „Festékvilág Wroclaw Rt.”, „Mr. Beef”.

MIHÁLYI ZSUZSA fordítása

Forrás: Nagyvilág, 2007/12

OLGA TOKARCZUK (1962) pszichológia szakon végzett a Varsói Egyetemen, a nyolcvanas évek második felében Wroclawban dolgozott a szakmájában, majd egyre több időt szentelt az írásnak és a könyvkiadásnak. Meghatározó szerepet játszott abban, hogy a kilencvenes évek elején háttérbe szorult a lengyel prózában a fikció iránti bizalmatlanságról árulkodó dokumentarista és önéletrajzi írásmód, az új nemzedék a „formai ellenforradalom” után visszahelyezte jogaiba a történetmondást, újra felfedezte a hagyományos prózaírói erényeket. E fordulat óta a lengyel próza legszűkebb élvonalába tartozik, művei Brazíliától Kínáig már több mint harminc nyelven jelentek meg. Magyarul is olvasható kötetei: Az Őskönyv nyomában (2000), Sok dobon játszani. 19 elbeszélés (2006). A részlet 2007 októberében megjelent regényéből való.