Nagy hatalom a művészet – mondogattam magamban –, s egyszer csak váratlanul és kellemesen felötlött bennem az ötlet: igen, valóban nagy hatalom, minden ága külön-külön az, és mindegyiknek – zenének, táncnak, poézisnak – zászlaja, himnusza is lehetne, hisz törvénye már van a művészetnek, bírája már néha több is, mint kellene, van hadserege, fegyvere, mert koronázatlan királyai (elnökei?) is vannak. És eltűnődtem, vajon milyen is lenne, teszem azt, a Zenebirodalom. Alkotmányának első szakasza bizonyosan a csendháborítást tiltaná, a második a zenei analfabetizmust, a harmadik esetleg örökké száműzné a használt gramofontűket és a rádióparazitákat. És lassan bekalandoztam az egész lehetséges birodalmat, javítóintézeteket létesítettem a botfülűeknek, szigorú rendelkezéseket szerkesztettem arról, hogy hangot csak hangjegyekre szabad kiadni, a nyikorgó ajtókat hangszereltem, a cipők kopogásának kijavítottam a ritmusát, a mozdonyokba orgonasípot szerelte-, a csend őreinek hangvillát adtam, irányítsák a hangok forgatagá … S a zenebirodalomban teljesen érvényesült a „mindenkinek szükségletei szerint” kitűnő jelszava – s szabadon szárnyalhattak az összes hangok – azaz természetesen csak azok, amelyek az ultrahangon innen valók és elismerik az összhangzattant. És – mert zeneszerző nem vagyok – a himnusznak csak a szövegét kezdtem megfogalmazni: valahogy így szólt: „Tudva tudjuk, hogy egy megpendülő húr dallamára megrezegnek az összes azonos húrok; bízunk a művészet embernemesítő erejében és abban, hogy egyre kevesebben lesznek botfülűek ezen a földön; szeretjük a nádas suhogását, a rigó füttyét, mert nem hazudik a nádas, és nem lódít a rigó. Hiszünk a hegedűben, a csellóban és az orgonában, és hiszünk az összes hangszerekben, mert jóra termettek; hiszünk a zenei eredendő jóban, és az emberi ének örökkévalóságában, és a hangverseny győzelmében; és hisszük, hogy jogunk van harcolni a zaj, a lárma, a ricsaj és ordítás ellen, a fülhasogató hangok ellen, földön, vízen és levegőiben; és hisszük, hogy nem élhetünk muzsikaszó nélkül…”
És akkor abba kellett hagynom a szövegezést. Késő éjszaka volt már, és valaki, kint az utcán, énekelni kezdett. De hamisan és részegen énekelt; és én próbáltam megérteni, hogy bizonyára ő sem élhet – muzsikaszó nélkül. De aztán felriadtak álmukból az emberek, kinyíltak az ablakok, és hiába volt pissz és csendreintés, csak szállt, kurjongott a hamis hang öblösen és hatalmasan, és csipogni kezdtek a felzavart verebek, s megfájdult a fejem, és átkozódtam, és bosszankodtam, és szégyenkeztem.
De odáig nem jutottam el, hogy némaságot kívánjak az emberiségnek és elátkozzam a hangszálakat! Inkább vattát teszek a fülembe – gondoltam. De aztán rájöttem: nem járhat az egész emberiség vattával a fülében, néhány csendzavaró, lármaverő miatt.
Persze, azt sem akarom kiírni a világra, hogy „Itt énekelni tilos”. A mi feliratunk így hangzik: „Énekelni csak szépen szabad… ”

Forrás: Két arasszal az ég alatt. Lírai röplapok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1961.