nem tudom, a haldokló század melankóliája okozza-e?
az ősz-e amely mindannyiunkat megzavar, sápadt faleveleket és a dâmboviţa malom vörös tégláit locsolva
az alulfejlettség és a lerobbant villamosok szagát hozván felénk
vagy valami egyéb? nem tudhatom, de látom
hogy az egész világ: a járdákon, üzemekben, cukrászdákban, de még a huzatos
szélfútta troli-megállókban is: férfiak, srácok, férjezett hölgyek,
szarafánruhás csajok, aranylánc fülönfüggőikkel
mind-mind megfeledkeztek a nagy társadalmi szervezetről, családról és kölykökről,
de még a saját fizikumukról, saját vérükről, idegeikről és ereikről is,
és amint az alácsüngő villanyégők alatt állnak a boldogságot álmodják valamennyien:
az iskolai boldogságot, irodai boldogságot, asztali, ágybeli, mezei boldogságot,
sőt, még a gyógyszertárakban is összezsúfolódott mindenféle szerzet
akik a kasszánál – szórakozottan – boldogságot kérnek,
és nem kenőcsöket vagy diazepámt.

őszintén szólva, valami ilyesmire gondolok mindegyre magam is.
különösen most, amikor a 41-es általánosban letanított 3-4 óra után
falatozni készülök az auto-mecanica kantinjában, az emeleten
a kezeslábasok és kocsonyák édeskés illatában, a pénzről és gyújtógyertyákról folyó csevegés közepett.
az asztalon előttem a tányéron fasírt mellette málnaszörpös üveg.
de bizony nem eszem, leköt engem is az álmodozás.
az én boldogság-álmom egyfajta közösségi otthon vagy kicsi internátus
elrejtve valami lombhullató erdő kellős közepén, kis fehér falú épület,
odabenn közös hálószoba, jólfűtött, amolyan tíz ágyas,
de lehetne tizenöt is, az ágyakon frissen mosott illatú ágyhuzat,
hogy is mondjam, lehetne kórházszoba is, de ahonnan kizárva minden injekció vagy egyéb gyógyítás,
mondjuk, afféle preventórium lenne, de hidrazin nélkül,
még bolondokháza is, egye fene, de nuku lobotomia vagy elektrosokk.
és ott feküdnénk mi, maroknyian, furcsa
pizsama rajtunk, zöld vagy rózsaszín babos, elefántos, donáldkacsás, zsiráfos,
gomb helyett zsinórral lehetne összefűzni, mint az aktacsomót.
minden időnket ott töltenénk takarók alá bújva, közben folyna a csevegés,
tekernők a rubik-kockát, grépfrút gyümölcsöt
szolgálnának fel az asztalnál ebédkor.
magunkra lennénk ott, se személyazonossági, se hozzátartozók
semmi döntést se kellene hozni, szundikálnánk, pletyóznánk, bámulnánk ki az ablakon,
alkonyatkor az ablakpárkányon ülnénk, a fűtőtesten melegítve talpunk, valamely fiatal amerikai szerző regényébe, novelláskönyvébe beleveszve,
olyan furcsa szertelen olvasmányokba, amelyekből az ember nem szeretne létre ébredni sosem.
nem volnának ott nők, szinte férfiak is alig
magunkra hagyatva ott öregedni meg
pattogna a fűtőtest, zúgna a víz amint lehúzzák, susogna az ágyhuzat
és hallgatnók odakint az erdőn amint szakad a hó.
és lenne ott egy asztal is, amelyen írnék
azt ami éppen eszembe jut, verseket, történetkéket, ott firkálgatnék, naplót vezetnék,
mialatt mellettem az egyik társunk éppen áramköröket forrasztana
holmi állítható asztalilámpa fénykörébe hajolva.
hát ilyenforma volna az én boldogság-álmom.
így telne napra nap. cin és grépfrút illatában
és a srácok jópofa gúnyneveikkel: koca, patkány, kempes
ahogyan tarka pizsamáikban nyüzsögnek szeliden
vagy olvasnak. vagy nézik a havazást.
és nem kellene soha semmiről se döntenünk, és hogy nem függne tőlünk
soha senki élete.
mint fehér meghitt kalitkában úgy élni
minden terv nélkül létezni gondtalan.

egyelőre azonban elfogyasztom a fasírtot majd megiszom a málnaszörpömet
utána visszakullogok az órámat megtartani, az utcán robognak a karosszériák, motorok,
újraöntött gumikerekek. igen, minden embernek megvan
a maga boldogsága. megvan a magamé is:
meleg hálószoba valahol egy behavazott erdő közepén.

---

Fordította: Bartha György

*

Mircea Cărtărescut (sz. 1956): a hivatalos román kritika a következőképpen „skatulyázta”: „metafizikai romantikus, posztmodern álruhában”/Paul Cernat: „Visul chimeric” al poetului postmodern (A posztmodern költő „kiméra álma”), utószó Mircea Cărtărescu: Plurivers (Sokszorosvers, de Pluriverzum is!) című gyűjteményes kötetéhez, Humanitas, Bukarest, 2003. II. kötet, 290.l./.
Sokoldalú kortárs író és esszéista, lírában és epikában egyaránt jelentőset alkotott. A nyolcvanas években megjelenő Cărtărescu-verskötetek az örök időkre berendezkedettnek hitt romániai kommunista kurzus brutálisan kultúra- (és főleg: irodalom-) ellenes közhangulatában/ emiatt, ennek ellenére/ eseményszámba mentek. Ezek a következők: Faruri, vitrine, fotografii (Fényszórók, kirakatok, fényképek. Cartea Românească, 1980) , Poeme de amor (Szerelmes versek. Cartea Românească, 1983), Totul (Minden. Cartea Românească, 1985), Dragostea (Szerelem. Humanitas, 1994). (Utóbbi a fordulat éve után jelent meg ugyan, de a bennefoglalt versek ugyancsak a 80-as évtized utolsó felében keletkeztek). E négy kötet verstermése adja a 2003-ban a Humanitas kiadónál szerzői válogatásban megjelent kétkötetes antológia, a Plurivers törzsanyagát. A gyűjteményes kötetből kimaradtak az 1988-ban publikált Nostalgia című kötet versei, és nem tartalmazza az 1990-es kiadású Levantul (Levante) poémát. Ez utóbbiról írta a kritika: „hősies-komikus, parodisztikus és intertextuális jellegű, finoman eminescui, kozmikus és látnoki remekmű …” (U.o. : 289.). (A Székelyföld c. folyóirat 2oo2/ 2. száma közölt belőle részletet Lövétei Lázár László fordításában, a 2016/ 9. szám pedig a poéma teljes 11. fejezetét – Heábavalóságok heábavalósága – Bartha György átköltésében). A Levantul után Cărtărescu próza-korszaka következik, csak hellyel-közzel, elvétve közöl verset, amelyeket a már régen beharangozott, árulkodó című Nimic (Semmi) kötet tartalmaz majd.

Cărtărescu, a költő végigjárja a költészettől való elszakadás stációit,” kipróbálván ugyanakkor valamennyi számba vehető eszközt ennek megmentésére.”(U.o. : 289.). Szétfeszíti a vers hagyományos kereteit (lásd: „kivezetés a lírából”, „búcsú a trópusoktól” és egyebek). A szabaddá tett nyílászárókon át így bezúdul a Cărtărescu-vers monumentális épületébe a kozmogonikus esemény, a mindennapok vízióvá fokozott látványa, rendszerint a nagyvárosi „luxuriáns” számos kelléke, valamilyen fajta mitikus önéletrajz tudatalattiból felötlő diribdarabjai, az intertextualitás, az esetleges, a tetten ért giccs, stb.
A Cărtărescu-féle vers valamiképpen ott egyensúlyoz mindig a líra és nem-líra határán.

Az általam fordított első három vers vonatkozásában (az első kettő a Totul kötet Viziuni / Viziók ciklusából): az válik a hétvégi magány látomásává, hogy a lírai én „kimenőt ad” lakása valamennyi tárgyának, bútorainak, a legvégén a szoba minden lélegzetvételnyi levegőjének is külön-külön, a lecsupaszított négy fal (Karinthy nyomán tegyük még hozzá: padló és plafon) között fogadva valahonnan a gyermekkor régen elsüllyedt mélyrétegéből előbukkanó „óriásanya” pillanatig tartó, efemer, ám megnyugvást mégsem hozó, elképzelt látogatását (Óriásnő).

Decemberi éjjel című versében a kedves utáni vágyódás tárgyiasítása érhető tetten: a költő képzeletében felidézi a román népi hiedelemvilágban élő szárnyas sárkány (Zburătorul) alakját, bukaresti miliőbe helyezett, mikrorealizmusra valló túlzsúfolt részletezéssel emelve látomássá. Ez utóbbi alkotása jól példázza ugyanakkor a Cărtărescu-vers tartalmi, szerkezeti, hangulati, versritmikai, stb. sokszólamúságát, heterogén jellegét. A versszövegben felváltva követi egymást a valóságos és abszurd, parodisztikus és elégikus, fennkölt és hétköznapian közönséges. A realisztikus majd vizionárius leírások párbeszédes, drámai részekkel váltakoznak, a gondolatritmusra alapozó szabadvers-szöveget rímes, dalszerű kötött versszak követi (nem ritka, hogy a költő ez utóbbiban is elrejti az irónia apró nyílhegyeit). Az intertextualitás is jelen van a versben, ugyanis a címet a költő Alexandru Macedonskitól (1854-1920) „vette kölcsön” (az archaizálás utal arra, hogy nem véletlen egyezésről van szó), anélkül, hogy grafikailag jelezné az átvételt. Szerintünk a költői tehetség aranyfedezete a versben éppen az, hogy az ily módon, egymásnak ellentett, egymást „ütő” elemekből összeállított lírai kompozíció mégis organikus, hiteles, egész, az olvasót magával ragadó sodrású.

Az intertextualitás Az én meghitt álmom című versben is kimutatható (megjelent a Totul kötet Momente / Pillanatok ciklusában), ugyanis a költő a címet a francia szimbolista Paul Verlaine-től kölcsönözte (Mon rêve familier). (Mellékesen megjegyezzük, hogy a francia költő versét éppen Ady fordította magyarra). Továbbá, az erdei „boldogság-sziget” előképére Constantin Noica: Filozófiai naplójában bukkanhatunk rá, mégpedig a napló azon részeiben, ahol a román filozófus bemutatja az általa elképzelt „erdei iskolát”. (A napló első részét folytatásokban közölte az éppen induló Székelyföld folyóirat).

A magyar – de különösen az erdélyi – Cărtărescu-versolvasó számára talán Szilágyi Domokos is „bejön a képbe” (legalábbis, amennyiben mindketten ugyanannak a közös mesternek: T.S. Eliot-nak a famulusai, aki az elsők között alkalmazta verseiben tudatosan az intertextualitást), de mindenképpen: a költői kibontakozás szárnyait a bukaresti alkotóval egyidőben (nyolcvanas évek) próbálgató, ám az évtized „cifra” végét már meg nem ért, tragikus sorsra jutott marosvásárhelyi Sütő István neve is felötlik (azok számára, akik még számon tartják az Arcfogyatkozás, a Nagy családi album, az Én, Dániel kötetek lírikusát). A prózaíró posztmodern Cărtărescut Esterházy Péterrel szokták egy lapon emlegetni.
A versek grafikai formája, eltérés a „bevett” helyesírási normáktól: Cărtărescu általában sajátos írásmódot követ: a mondatok élén mindig, és a tulajdonnevek írásakor – általában – elhanyagolja a kezdő nagybetűt ( ez utóbbit tekintve, még ugyanazon vers esetében sem mindig következetesen). Egyénien használja a központozást is. Van úgy, hogy helyére kerül a pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel, stb., más esetekben azonban elmarad. A fordító ügyelt arra, hogy a költő e következetlenségéhez is következetes maradjon. Ám ha a versszöveg értésének rovására ment volna a központozási jelek egyikének vagy másikának az elmaradása, fontosnak tartotta, hogy e grafikai jelek a helyükre kerüljenek. /B. Gy./

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ