Hogy, hogy nem, a mai festőket, grafikusokat nem foglalkoztatja a világvége. Ők egészen más témákat jelenítenek meg vásznaikon, holott egy centivel se derűlátóbbak, mint kortársaik. Vagy a régiek. Persze-persze, most egy haditudósítónak például gyorsabb meg kényelmesebb (ha e jelző illik a vietnami, iraki vagy líbiai frontra, hogy a háború kényelmes valami). Egy gumiobjektíves fotógép még futás közben is használhatóbb, mint a festőállvány. Egyébként is a festő festő volt, arról nem is szólva, hogy mire mindent kipakol, tényleg vége lesz a világnak, mert manapság ez is annyira egyszerű művelet, hogy egy hülye is le tudja rendezni. Sőt, igazából ő. Megnyom egy gombot, és a következő pillanatban elégedetten dől hátra, csak épp nincs ki és nincs hova, mert az ellenség a támadást egy szintoly gyors ellentámadással elintézi. Ügy lezárva. Mondom, az egészben az az izgalmas, hogy teljesen kiveszett egy, a középkorban nagyon népszerű téma, amit úgy hívtak, haláltánc-motívum. Volt valamikor egy teljes gyűjteményem, hogy gazdag vagy szegény, ifjú szerelmes vagy zsoldos katona, bankár vagy püspök , bárki, sőt mindenki előtt vagy fél lépéssel a nyomában megjelenik a csontember. A költőket sem hagyta nyugton e tánc, most hamarjában Villon jut eszembe, a népszerű Faludy-átköltés, a címe szerint is Haláltánc-ballada. Mózes nevű ismerősöm, akit úgy kereszteltek meg annak idején, hogy felütötték a Bibliát, és az a próféta könyvére nyílt, még tiszta szerencse, hogy nem Heródes történetére, Mózes (illetve Mózsi) erősen gondolkodóba esett úgy egy hete. Nagyon szereti (illetve most már csak szerette) az időt, nem azt, hogy szép vagy ronda, havazik vagy hétágra süt a nap, hanem magát az Időt, így, nagy kezdőbetűvel. De mert az idő meg- és felfoghatatlan, a mérőt kellett szeretnie, ami az óra ugyebár. Nem akarta tudomásul venni, amit én már régóta mondogattam, hogy a kettő között legalább akkora a különbség, mint a búza és a véka között. Az egyik táplál, a másik mellett akár fel is fordulhatsz. Mózsi különösen a nagy órákat szerette, a faliórát. Volt neki egy gyümölcsös számlapú, fatengelyes, és még a dédapjától, egy másikból minden egészkor egy tiroli nadrágos, bajszos férfi jött ki egy lappancson, harcias nőszemély kergette fakanállal, de soha nem érte be, úgyhogy a haddelhadd mindig a következő órára maradt, és aztán megint a következőre. A mellette levő órában egy mókus bujdosott, méterre tőle egy vörösbegy. Az egyetlen állóórában egy tengeri sellő lakott. Mózsi, míg fiatal volt, annyira szerette ezt az órát, hogy az asszony is megsokallta, a sellő ugyanis derékig meztelen volt, vöröses haja alig takarta, amit épp el kellett takarjon. Néha éjfélig nézte, ezért féltékenykedett az asszony: bújj már be te is abba az órába a némber mellé! Hajnali fél ötkor még semmi nem volt, csak az, hogy erősen fájni kezdett a feje Mózsinak. A következő pillanatban már a szívében érezte a jéghideg fájdalmat. Ötkor kiugrott a mókus a kuckójából, és farkasüvöltéssel mondta az időt. A vörösbegy undok macskaként kurrogott, a Stüszivadász-nadrágos férfit az asszony utolérte, kard volt a kezében, a fej hangosan koppanva lehullt s az ágy alá gurult. Most már tudom, hogy mi a világvége, ennyit mondott és a falnak fordult. A világ pedig úgy, ahogy Vörösmartynk látta, meg Holbein, a jegyzet elején emlegetett haláltánc-sorozat rézmetszője, a világ a maga borzalmasságában és szépségében, borzalmas szépségében nem halt meg, csak ő.