A jó versmondó tudja: nem szabad már az elején fennhangon kezdenie, mert amit magasztosnak és fenségesnek szán, az fonákul és nevetségesen hangozhatik. Az író tudja, hogy nem számíthat teremakusztikára, neki a lelkek akusztikájára van szüksége, hangulatra, melyben nem nyújthatnak segítséget technikai ügyeskedések, jól festett díszletek és világosító berendezések. Az írói ábrázat nem ismerhet festéket, maszkot, kendőző- és szépítőszert, az író nem ölthet korhű jelmezt, néki mindig korszerűnek kell lennie. Nehéz feladat. Az író nem szerepet alakít, az író mindig önmagát adja, súgó nélkül és idegen szövegkönyv nélkül.
Az író nem könyöröghet bizalomért a közönséghez; az olvasó nem hitelez és nem ad előleget. Az író szavai megméretnek – és könnyűnek vagy súlyosnak találtatnak. Az író nem folytathat magánbeszélgetést – jóllehet mindenkihez négyszemközt szól –, nem esküdözhet és nem kiálthat fel: „szavamra, igaz”. A művészet igazság-bizonyítása a zenéhez hasonlít. Ahogyan minden ép fülű ember a kották ismerete nélkül is szisszenve fedezi fel a hamis hangot és különbözteti meg a tiszta dallamtól, azonképpen kapják hazugságon az írót is olvasói. Igen – az írástudónak az igazság a fontos, nem pedig az, hogy neki legyen igaza…
Valamikor, gyermekkoromban, láttam egy különös bohócot. Fordítva ült a lóra, tarkójára tette szemüvegét, és úgy próbált viselkedni, mintha a tarkójára tett szemüveggel is látna… Ostobaságokat követett el, felborult, leesett, és mindenki jóízűen nevetett a fonák helyzeten. Az antirealizmus tragikomédiája volt ez. Emlékszem, ezután fekete tábla előtt kifeszített kötélen sétált végig. De a kötél csak egy darabig tartott, aztán már a táblára rajzolt krétavonal volt a folytatása. A mi bohócunk ezen a krétavonalon is szeretett volna továbbsétálni: Persze: az orrára bukott.
Nos, az író nem mutathat be kötéltáncot a krétavonalon. Aki mégis megkísérli, nem mulatságos, hanem tragikus helyzetbe kerül.

Forrás: Két arasszal az ég alatt. Lírai röplapok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1961.