Bolondos gondolat játszik velem, mint gyermek a komolykodó felnőttel; hiába hessegetem el magamtól, hiába védekezem nevetve és bosszankodva – akár a csiklandozás ellen –, hiába küldöm mással játszani, nem tágít, itt ugrabugrál, szökdécsel mellettem, rángatja a kabátom ujját, csacsog, mókázik, ugrat és hízeleg, be nem áll a szája, s akárhogy igyekszem magamra erőszakolni a komolyságot, arcizmaim fegyelmezettségét föloldja a kacagás, meg kell végül adnom magam, és meg kell hallgatnom őt:
– Hadd már a csodába az írást – kuncog a fülembe –, légy már te is padon ülő magánzó, gyere egy kicsit sörözni, vagy menjünk halászni, hadd már abba a papírpusztítást… Ötezer éve irkálnak az emberek – miért akarsz te is felnőtt lenni az emberek között? Hát nem sokkal kényelmesebb
játszani és játszani cuclitól pipáig, átsétálni az életen, mint a vasárnapi polgár, te, te bugyuta ifjú! Végre is mindenhez hozzáöregszik az ember, a sétapálcához és a meleg alsóruhához is – csak éppen a halálhoz nem; a halál nem tartja be az akadémiai negyedórát sem, pontosabb a korán érkezőnél, és mindhiába panaszkodsz majdan öreg lábaidra, reszkető kezedre, gyenge szemedre, hiába siránkozol vénségedre – amikor ő jön, megfeledkezel sirámaidról, nyomban fiatalnak érzed magad, túl fiatalnak a halálhoz, letagadnál a korodból, mint a hiú asszonyok –, de hiába, ott van nála a születési bizonyítványod, ő a te igazi anyakönyvvezetőd, ő írja be a második dátumot, az utolsót; hiába minden, ő tervez és ő végez veled, barátocskám… Gyere hát sétálni, és mosolyogj, mert a mosoly a legértékesebb emberi feledékenység, légy te is boldog feledékeny, feledkezz meg a halálról.
Így szólott… És ekkor megálltam véle a park közepén, és ránéztem, mert most már komoly arccal figyelt engem.
Ó, könnyed hangba burkolt, hazug huhogás – nem szaporítok sok szót reád. A boldogság nem megfeledkezés a halálról, a legboldogabbak nem azok voltak, akik elfelejtették a halált, hanem akik szembeszálltak a halállal, s ha kellett, a halált is vállalták; és ők jobban ismerték az élet értelmét is. És én nem tudok ölebbel végigsétálni a parkon, és hiába indulok lassú bolyongásra, az első húsz lépés után már sietek, mert dolgom van, ezer dolgom van az életben, hogy ne kelljen letagadnom majdan éveim számát.

Forrás: Két arasszal az ég alatt. Lírai röplapok. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1961.