őszi este.
betérek a lemezjátszók és ORWO-kazetták kirakata mellett
és elindulok lefele az Amza-tér irányába; pára fedi a Mignon ablakait
egy kiszolgálónő sárga rongyos falevelek között seper
hószagot hoz a szél; a cukrászda nyitott ablakán át
ömlik a gőz; holmi gyümölcsízért állnak sorban ott odabenn – a parkoló gépkocsikat sárga falevelek borítják
és a Ion Creangă színház fáiról is zizegve hull, szakad a sárga, rongynál is lágyabb őszi falevél.
farmerzsebbe dugott kéz, őszi hangulatban
nézegetem az „egy-az-egyben” alakméretű színház-plakátok sorát: A három kövér, Hamupipőke, Lúdas Matyi,
jaj, azok a nevetséges pofák, amint rizsporos parókájukban tragikusan fintorognak a lanyha kocsiforgalom közepett, és Hamupipőke milyen szőke
és azok a törpe pocakos királyok milyen figurák…
ráérősen a városi tanács épülete felé tartó lépcsőket rovom
fent az üvegajtó visszatükrözi a hamis amerikai bevándorlót imitáló alakomat
didergő, szánalmas figura… jaj, hogy telhettek el azok az évek?
utoljára valamikor diákkoromban fordultam meg itt.
majd újra lent a járda, a parkoló automaták sárga dobozai,
egylejes pénzérmével teletömötten
– megérintek egyet, nedves tapintású, fagyos –,
italos üvegekkel telerakott kirakatok előtt haladok el.
a parkoló Daciákban benn jó meleg lehet! felaggatott bólogató kutyák tekintenek rád a hátsó szélvédő üvege mögül
fenyőcskével díszített a visszapillantó tükör,
piros-zöld lámpájú jelzőberendezés védi többüket, piros-zöld…
(én például sohase tudtam meg, mit jelent az, hogy „ferodou”)
a Magellán utca irányában ahol a TAROM-jegyiroda van, lefelé indulok
léptem az Éva-üzlet felé szaporáz
az aszfalt, mint valami fényt, az őszt tükrözi vissza.

itt ebben a pillanatban kellett hogy felismerjelek.
túl gúnyosan vigyorogtam rád amint az asztalok fölött beszéltél összevissza
amint kék szemed habzsolta az elektromos energiát, többet mint a Galaci kombinát
(bizonyára téged is gazdasági okok miatt ért utol a vég)
eleget szidalmaztalak és negligáltam a leveleidet eddig is
és amikor mondtál valamit nekem az Írók Házában, azonnal Coşovei-t kereste a tekintetem, mivel
tudtam, azt kívánja tőlem, hogy tegyelek el láb alól
– ezt követeli tőlem a leghatározottabban a kritika –
rühelltem a körülötted lebzselő paranoikusok hadát és a te Jézus Krisztus Szupersztár gesztusaidat
és a gitárklapanciáidat és az apokalipszis-jóslataidat
és a döglődő-hal képedet, amint görcsösen nyeled a tévém (algák nélküli akvárium) katód-csöveinek fényfoltjait
és állandó szekírozásaidat, hogy nézzük már meg a körhinta-esztergapadot, és hogy írjunk automata-programozású verseket…
ott, ahol most leledzel, elefántcsontszerűbb és csíszoltabb vagy mint én
és gerinced is a makréla-halénál omlóbb, puhább
hasonlatos az öreg zászlózauruszéhoz, amely rododendronok törzséhez fente viszkető hátát hajdanán
ámde a te nyakcsigolyasor-oszlopod hegyén most az én koponyám díszeleg.
én pedig Bukarestet járom a te koponyáddal a vállamon (azóta, amióta újraolvasva verseidet megszállt a rémület)
este van és én hunyorgok nézvén a neon-fényeket,
amelyek szempilláimat is beragyogják, szétsugározva az aszfalton és az égen.
átjárva az átlátszó, üvegkeményre fagyott földet,
áthatolva a csatornázat csövein, a lakóházak alapzatán
látom innen Ausztráliát, felismerhetni, éppen úgy miként a térképeken, vörös
rajta egyenes betűkkel az írás: Sidney, Canberra
mindük fölött az égen ott a te csillagod, Canopus
(a csípőcsontod gukkerén át figyelem)

mindeddig nehezemre esett hogy dicsérjelek, ezt tették mind a félműveltek
nem látogattalak meg tudván hogy kiknek a látogatását fogadod
te magad mégsem dicsekedtél soha
és a te legszebb verseid egyszerűek, mintegy a gondolat irigylésre méltó következetessége fényében felragyogva.
a sűrű estében gázolok. az égből hull rám hókalász.
a világ kicsorog az ujjaim között.
mi van a mindenen túl? túl a háztömbökön és az autókon?
mily szike kellene ahhoz, hogy kivesézzük a valóságot?
keserű ínyéről biológiai próbát vajon milyen eszközzel gyűjthetünk?
én tudom, hogy este a csillagoknak mily véredények szállítják a vért
hogy a szivárvány mely idegdúcokhoz csatlakozik
ismerem a kromoszómákat, amelyek táplálják a soha el nem apadó vízesést
hogy az üstökös hasára milyen háj tapad
tudom a zafir-fák összegubancolódott láncait és a köröm-cserjék titkát is ismerem
és hogy a rózsaszín csecsbimbójú dagály melleire mennyire vágytam…
megnőtt a világ, a felhők megtanulták záróizmaik működését kordában tartani
gőgicsél a nap is, azt mondja „mama”
mint fokhagyma-cikkekből faragott flotta
ringnak ringnak ott fenn a csillagok.
a közlekedési jelzőlámpa hegyikristály-ágakat növeszt
és a tüdőmbe a levegő, kétágú alakzatban, egyre hordja a zátonyépítő korallok alapanyagát.

félek hogy a te szemed áttetsző szaruhártyáján vagyok csak egyetlen visszaverődő fénysugár
hogy a veséd mélyének egyetlen atomjában lakom
vagy hogy talán füled csigajáratának egyik kálcium magocskája a hazám
megriaszt nehogy egyik körmöd holdacskája legyek csupán
egyetlen rángás az ajkadon
vagy, netalántán, hogy csupán csak egy csat legyek azon a cipellőn amelyet álmodban
valamely nő lábán megpillantott szemed.
és téged is mintha valamikor álomban ismertelek volna meg,
barátném.

lehet hogy a ménlovat újabban kitiltották a versből
és hamis alkoholból készül a mai, minősíthetetlen kotyvalékból amelyet ipari hulladékból gyártanak
a pult alól kerül árusításra s ha megittad, holtbiztos a megvakulásod
de én az őszi égen láttam egy igazi ménlovat
veszett vágtában közeledett a filmgyár felől.
s ahogy fölibém került, teljes valójában elém tárult a látvány.
amelyet, ím, rögzítettem a számotokra is.
hatalmas borostyánkő paták
bronzpatkóval melyeket szegfűszeg rögzített
a térdei bütykösek, a keresztcsonttájék alatt öblös bőrtarisznya
a büszke ívű nyak s vigyorú fogú lófej
és mind a négy pata alatt, gyöngyház-fény ragyogásban
verdesett szárnyaival egy-egy szitakötő
úgyhogy a mén felhők alatti röpte olyan volt
mint mikor odafönt száll egy amcsi katonai helikopter.
a ló a levegőben szemben a balkonunkkal állt meg s szép lassan landolt a Dâmboviţa-malom fedelén
hatalmas volt mint háztömb dobogott patkós lába
átlátszó bőrén át, mint vizibolhának, átderengett a szívverése
s látszott ahogyan a vénákban és artériákban áramlik a vér.
magas mar-tömbje fölött szinte kicsinek tűnt a fej
veszélyt szimatoltak kitágult orrcimpái; s a sárga koponyába
mélyedt üres szemgödreivel engem bámult.
téglatalapzatra állított ménszobor kőből, olyan volt.
s akkor az idő hirtelen vágtába kezdett
és az évszakok zöld almából, virágos ágból, azúrszín ablaküvegből, őszi füstből összerótt légcsavarjai
őrült forgásba fogtak
a ló sörénye csapkodott az így támadt idő-huzatban
decemberi jégkristályok csillogtak és jégcsapok lógtak mindenfelé és júliusi lángszag érzett a levegőben
pusztult a világ, omlottak az épületek, a cölöpök kirohadtak, romlottak a fogak a szájban, a számítógépek lerobbantak, púposodtak a hátak, szétrobbantak a csillagok, jött a gerincferdülés, a körömgyulladás, a bronzkór
és a világunknak ebben a kuplerájjá-züllésében
elkezdett lemállani a ménünknek a bőre
kiálltak a bordák sárga ívben, a húsa lefoszlott
vérerei elkezdtek kiszakadozni mint viharban a faágak
mígnem a puszta csontváz maradt csupán
dacolva a négydimenzióval, a tízparancsolattal, a hétcsapással
az örökkévalóságtól csillogó négy patkójával dobolva
mígnem a vakító szobortalapzattá tömörült
malomépület homlokzatán olvashatóvá vált
latin betűkkel a következő írás:

IN GIRVM IMVS NOCTE ET CONSVMIMVR IGNI

szeretném tudomásodra hozni rettenetesen bánt hogy nem ragaszkodtam eléggé hozzád
hogy megvoltak nekem is a magam kis hiú írói ambícióim
meg néhány hülye előítéletem
de most legalább megértelek, legalább értem mi akartál lenni
értem hogy mi voltál

sétálok a homályba borult Amza téren
nézem a holdat mintha a te szemeddel
a fél eget elfedi tökéletesen átlátni rajta
úszkálnak benne fátyol-halak kidülledt teleszkóp-szemekkel.
átlátszóvá vált a te sírköved is
amint a sírodból kikelve áthaladsz annak kocsonyás állagán nagy zselatin-cseppek csillognak
mell-kosarad bordái között.
vállaidon az én fejemmel, amely háromszögű miként az ájtatos-manóé
nézd a holdat, vágd magad elbűvölő pozícióba, babonázd meg
lendítsd az égig hirtelen csontváz-kezed, kapd el, kaparintsd erős karmaid közé
harapd át torkolat-erét
fald fel anyagát, kebelezd be, addig, amíg rétegenként
csontvázadra visszanő a hús, ínszalagok, belső szervek, idegek
és majd nagy leszel megint, pihés és szelíd, kitöltöd majd szürke pulóvered
amely úgyszintén újrakötődik, egy síma, egy nádli
szemre szem, míg végül látni fog.
egyedül bolyongsz majd az Amza téren, az üres piaci árus-asztalok között
az éjszaka is nyitva tartó gyógyszertárba is bekukkantasz majd…
utána ott fogunk összefutni a nagy őszi ég alatt
visszacseréljük majd fejeinket, megkapja ki-ki a magáét
és elbeszélgetünk, köpködjük majd fogunk közül a holdvirág-magot
a csillagvirág-magot.

Fordította Bartha György