A házat nem tudni miért, úgy zsindelyezték be a tetőtől az alapozásig, mint Máramarosban szokás. A zsindely a ház keleti oldalán időközben feketés-barnára égett, mióta is, legalább hatvan, az is lehet, hatvanöt éve szögezték fel a boronafákra, reggeltől késő délutánig veri a nap. Már amikor nap van. Itt a hegyen gyakrabban süt, mint esik. Az idei nyár szerencsétlen, mások szerint éppen hogy szerencsés kivétel, az első verzió szerint az esők fele értékére ütötték a szénát, amit most erőltetett menetben csinálnak e két abszolút felhőtlen napon. Vannak hegyek, ahol örökösen felhők futkosnak, ilyennek képzelem külön bejáratú és meglehetősen avitt stílromantikám ritka pillanataiban a Mont Blanc csúcsát (melynek nem árt se nap, se szél), csak azok a felhők, gondolom én, hóval s az örök tél villámtalan eseményeitől terhesek. A ház tulajdonképpen vityilló, illetve A vityilló. Gazdáik szerint, s e gazdák Béla és Éva, ami egészen jó asszonánc. Tulajdonképpen Székelyföld legközepén van, ahogy mondtam, a hegyen. S a Hegy sok mindenre jó, a hegyen jelent meg az Isten Mózesnek, ott lobbant fel még múlt ősszel is, és minden takarodókor a csipkebokor. El kell kanyarodnod balra, és aztán megint balra az erdei úton. Ha viszont nem kanyarodsz el e dupla bal kanyarral, ifjúságod valamelyik korai esztendejében látod vissza magad, mi több, leendő feleségedet is – egy pionírtáborban. De mégsem, mert őt, mielőtt egy orvostanhallgatóval meg egy leendő színésszel bekopogtatok a pionírtáborba egy rögtönzött hazugsággal, hogy doktor Csőgör, a lenti, főiskolai tábor igazgatója küldött egy hétvégi elvtársi táncestre szóló meghívóra, hogy a vásárhelyi és az udvarhelyi fiatalság barátkozzon (uram, micsoda marhaság, s mondtuk mindezt Mészi tatának, aki korrekt franciatanár volt, de azon a nyáron táborigazgató), két nappal korábban sürgősségi esetként levitték a városba, mert belelépett egy darázsfészekbe s csaknem rajtavesztett! Úgyhogy akkor, amikor szinte hogy találkoztunk, és mégsem, nem volt honnan tudjuk, mi vár ránk. Későbbi sógorom majd csak négy, de inkább öt év múlva állít meg a vásárhelyi főtéren, hogy sógornője felvételizni jött s jó lenne, ha meghallgatnám. Kisasszonyka Klára pedig Tatjána levelét mondta az Anyeginből enyhe, de borzalmasan izgalmas orrhangon. Én írok levelet önnek, Kell ennél több, Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja tán jogának, Hogy most megvessen engemet. Eleget mondott, sőt többet. Mindez valamikor nyáron történt, kora ősszel volt az esküvőnk. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem kanyarodunk el balra és aztán megint balra. A fenyők, ez a leghelyibb népi-nemzeti folklórban agyonkoptatott, ámde szemlátomást élő metafora, ugyanúgy fognak állni, mint mielőtt megérkeztünk ide s erre a Földre. A hajnali csillagok is úgy fognak sápadozni, olyan még mindig teljes és hideg fénnyel, mint mielőttünk három és fél milliárd, és utánunk még vagy négy és fél milliárd évig. Mostanig sikerült kihordani mindent a napra, és minden súlytalan lett ebben a nagy világosságban. Nem mondom, hogy megtisztultunk, csupán eltettük gondjainkat holnaputánra, amikor megint lemegyünk a városba, és a helységnévtáblán a sebességkorlátozás meg a dudatilalom táblája mellett ott a parancsoló módban megfogalmazott szöveg: A problémákat feledni s feladni tilos! Aztán olyan hirtelen este lesz, mint egy szürrealista filmben. Perccel korábban a nap sütött, most a csillagok világítanak. A késő nyár s a végső élet csillagképei. Addig már mindent behordtunk a házba, a holmikat s a holmik árnyékát, közben vezényeltünk magunknak, mint a civilek, akik valahogy mégis másnak akarnak látszani, mint akik. Akár katonáknak is, feltéve, hogy azok a katonák halhatatlanok. Ámde pont erről nincs szó, ők a fogyó áru Afrikától Palesztináig, Iraktól Ukrajnáig. Lent maradt a világ a völgyben, minden borzalmával egyetemben. Mi most itt a hegyen vagyunk, s a hegy a halandó isteneké. No és, mit mondjak, holnap gombászni kellene!