Benned egy Mikszáth veszett el, de mindörökre…
Na tessék, letegeztem magam. Ha olyan skiccesen tudnék tájékoztatni a kis és nagy parlamentek üléseiről, mint ő onnan a Sándor utcai képviselőházból! T. Ház. T. Önkormányzati Ülés. T. Sajtótájékoztató. Minden tisztelt, s közben röhögünk. Nincsenek könyökvédős beszámolók, mi kerül le s fel a napirendről vagy oda, ki vonult ki és ki be, mit szavaztak meg és mit nem. Még mit nem! A politika és a közélet irodalommá nőné ki magát, következésképp itt, a Káfé léghasábjain is megjelenhet. Meg is jelent a Biciklivonalzók című jegyzetem, de nem azzal a mélyrealizmussal, ami De Sica stílusteremtő filmjét, a Biciklitolvajokat összehozta. Kaptunk (s ez fejedelmi többes ugyebár) egy kalap pénzt bicikliutak „kialakítására”, ahogyan a helyi bükkfanyelven terjedni szokott az információ, erre fel csődközeli helyzetbe került húsz vagy harminc kisboltos és kisiparos meg szolgáltató. A biciklisávon megállni tilos, árufeltöltőnek, versenylótulajdonosnak, szív- vagy veseátültetőnek, egyszóval bárkinek. A forgalom mérhetően 70-80-90 százalékos csökkenése miatt előbb panaszkodtak, aztán feldühödtek nevezettek, s a hét eleje tüntetéssel kezdődött, amit a jelek szerint el lehetett volna kerülni és mégsem, mert ígéret ide meg oda, a városháza centinyit se enged hebehurgya döntéseiből. Ilyen szakbizottság, olyan közlekedési kompartman, közvélemény-szúrópróbák, nincs mese, és ezután jönnek a többi utcák, de hadd ne ismételjem előbb a Hargita Népében, aztán meg itt, a Főnixben megjelent írást. Erre meglett hétfőre a tiltakozás, nem a biciklisek, hanem a város cinikus, erőszakos manőverei és csúsztatásai miatt. Érted haragszom és nem ellened, mondhatták a tüntetők. A szokásos sajtótájékoztató külön szín volt, a Kákávéesz (félreértések elkerülése végett a Kis- és Középvállalkozók Szövetsége, helyben) elnöke megköszönte anyavároskánk gazdatisztjének – magyarul menedzserének – hogy szabad idejét föláldozva foglalkozik a tüntetőkkel, velünk, a pontosan két órán át a járdán bekkelő tulajdonosokkal és eladókkal. Az üggyel! Oldjuk meg őket, de nem lehet, mert lecövekeltek, mint hajdanán, a polgári éra hőskorában a munkások egy mozgalmi regényben, akik még az állandó szirénázástól se riadtak vissza. Itt a mieink nagyon csendesek és gondterheltek. De csitt, most tájékoztatnak: mi az, hogy valamennyit kell gyalogolni a boltig. Hát az, hogy mégsem gyalogolnak, mármint a népek. Erre irodalmiasítok, megható a történet: a gazdi az állatorvoshoz ölében (szinte a hátán?) viszi ötven kilós óriáskutyáját a százötven méterre levő parkolóból. Roskadozik az ember és leghűbb barátjának kapcsolati súlya alatt. Pórázon nem tudja, mert a kutyának csúnya lábsebe van. A két szememmel láttam. A hivatal hogyne, mindent megfogad, meghallgat, de ezt, azt, semmit nem akar változtatni, mert egy ilyen bizottság, egy olyan kompartman, egy amolyan szakértői csoport jóváhagyta terveiket, a közlekedésrendészek is. Ők most már tehetetlenek, már eddig is azok voltak, lesznek, de azért csak tessék elmondani… Újból az irodalom, a Caragiale-bohózat: változtassunk, de ne mozdítsunk semmit. Közben pedig naponta újratermelődik a veszteség, „mi kell lenyeljük”, ezt a demonstrálók mondják. Most még csak harminc vállalkozó és száznegyven alkalmazott munkahelye-megélhetése a tét. De mi lesz itt, ha ugyanezzel a mindenre s mindenkire füttyentő módi szerint „biciglisítik” a várost, megszüntetve az egyik tiltakozó szerint több mint kétszázötven beállóhelyet. A menedzser még azt sem vállalta, hogy közvetít a városvezetés és a városlakók között, akik rendkívüli tanácsülés összehívását ajánlják, mert napok alatt rendesen városivá nőtte ki magát a helyzet. Nagyon úgy néz ki, hogy a polgárok még levett süveggel sem jutnak az önkormányzat vagy a polgármester elé, és ezt a közéleti fiaskót is irodalmiasíthjatuk: a közösség és az „elit”, a polgár és tisztségviselők rövidzárlatos kapcsolatairól olvastam már jó regényt, és nem feltétlenül bikkfanyelven megfogalmazott beszámolót.

Ui.: ezután ha lehet, többet tanulok Mikszáthtól. Lepkekönnyű gúnyt, mert az irónia felszabadít és nincs jobb, ha szabadulni tudunk az ostobaságoktól.