„Ne hidd, hogy a lant­nak/​ere­je meg­lan­kad/​csak hangköre más” – erre az Arany János versrészlet­re gon­dol­tam mind­un­ta­lan, Czegő Zoltán új ver­seskönyvét* ol­vas­va. És nem csupán azért, mert Czegő esetében is öreg­ko­ri líráról van szó, mint e fen­ti, Mindvégig című versből vett idézet esetében, ha­nem azért is, mert Arany János a Czegő-líra egyik sa­rokköve.

Elég, ha csak a 2012-es, Ke­gyel­mi idő című kötetének Egy kis függet­len nyu­gal­mat c. versére gon­dol­nunk (mely természe­te­sen Arany János Epilógus c. versét kon­tex­tu­a­lizálja): „A nyu­ga­lom jogát köve­te­li/​ki­nek már egy­szer volt nyu­gal­ma//​Meg van írva:/​Nem is jár neki/​Csak utánvétre van ki­utal­va”. Ez a di­chotómia, az öreg­ko­ri meg­nyugvás és az örök, pörle­kedő nyug­ha­tat­lanság határoz­za meg az új köte­tet is, mely címében fe­le­sel eme 2012-es­sel. 2018-ra, ami­re Czegő elrúgta a 80. életévét (mgj.: ez a kötet születésna­pi, li­mitált példányszámú ki­advány), a ke­gyel­mi idő ítéletidővé válik. Talán a végítéle­tre kell gon­dol­nunk? Az idő, mint motívum, min­dig is na­gyon fon­tos volt Czegő számára (eme össze­ha­sonlítási alap gyanánt elővett 2012-es könyvében ilyen szövegkörnye­ze­tek­ben találkoz­ha­tunk vele, mint: „Időn túli fo­lya­modvány”, „Az idő ma­da­ra”, „Az idődben élek”, „Időtlen”, „Játékidőn túl”, „Időhiba”, „Időbe­osztás”).

Az új könyv címadó ver­se (Ítéletidőben) ez­zel a mottóként ki­emelt fohásszal kezdődik: „Hogy ne kéne az éle­tet/í​téletként élni”. Az alap­hely­zet értékhiányos: az élet nem le­hetőség, ha­nem inkább büntetés az el­puskázott le­hetőségek, elköve­tett hibák mi­att. A vers tehát egy ke­serű, csalódott, ne­gatív élet-mérle­get készítő lírai ént mu­tat. „Zsold­ra megy a játék. Nem csókra de vérre” – vázol­ja az első har­mad­ban a probléma­hely­ze­tet: a kis­em­ber a ha­ta­lom bábuja, s csak azok érvényesülnek, akik ki­szolgálják e ha­tal­mat. Ilyen körülmények között túl sok bol­dogságot nem tar­to­gat már az élet e ha­ta­lom ügyködéséhez asszisztálni nem kívánó, tehát ki­taszítottá váló költő számára. Egyet­len reménye és öröme: unokái (ez visszatérő motívum): „Itt mára már a föld­rengés is néma/​Le­gyen meg a mi aka­ra­tunk Ne néha/​Ne köpjek va­la­hon­nan az éle­tem­re/​Ma­radék földecském ma­gam vet­hes­sem be//​Ha bízunk ma­gunk­ban elejétől fog­va/​unokánk nem süllyed ily ala­csony fok­ra.//​Sírni már csak az ők örömén tu­dok/​Olyan­kor fe­le­dem hogy fenn az a hu­rok – /Fe­ledjétek azt is aki ne­kem szánta/​Ve­lem te­messétek a szót is hogy hátha.”
A kiábrándultság mel­lett a dac, az el­lenállás továbbra is tet­ten érhető, és ez tes­ta­men­tum­nak is te­kint­hető.
Elöljáró beszédében egyébként így en­ge­di útjára kötetét a szerző: „Ítéletidő c. je­len köte­tem talán nem dur­ran ak­korát, hogy a Rózsa­domb te­tejéig, egye­sek-ket­te­sek kunyhójáig fölhal­lat­szod­na. Ha nem bíznék még min­dig az igaz szó erejében…, igen, igen, ak­kor nem is adnám közre ke­zemből.”
A har­cos költői at­titűd tehát 80. éves korára is meg­ma­radt Czegő Zoltánban, bár – ez­zel ő maga is tisztában van – nagy árat fi­ze­tett ezért. Amint ő fo­gal­maz: „Bu­da­pes­ten lakván 22 évet, megértem ki­tiltásom is a ma­gyar iro­da­lomból. Ma se ol­dott ez a gúzs…” Továbbra is az ajánlónál ma­rad­va: Czegő utolsó előttiként határoz­za meg kötetét, mondván, reméli, hogy be­fe­je­zi még el­kez­dett regényét. Jó az, hogy 80. év teltével még ter­vez­ni tud az em­ber, ugyan­ak­kor so­kat­mondó, hogy a versírással ezen­nel leszámolt (node: hal­lot­tunk még ilyent, például a többször em­le­ge­tett Arany Jánostól is…). Az Ítéletidő ver­se­i­re tehát lírai számvetésként, összegzésként te­kint­hetünk: a so­kat ta­pasz­talt, az éle­tet már megjárt (ugye, Ara­nynál ma­rad­va) költő an­nak tu­datában fo­gal­maz sar­ko­san, szóki­mondóan, hogy tud­ja: veszíte­ni­valója már nincs, de leg­alább tisz­ta lesz a lel­ki­is­me­re­te. Nyilván, némi frusztráció is tet­ten érhető – a te­he­tet­lenségből adódóan.
A búcsú, a halálra készülődés gesz­tu­sai is meg­je­len­nek, mellyel azon­ban fe­le­sel az élet­igenlés, hogy még ma­radt némi el­ren­dez­ni­valója: „A lom­bos hegy­ol­dal­ban/​eggyel ke­ve­sebb sír van/​Va­la­mit csak nyom­hat a lat­ban/​hogy nem én va­gyok lenn/​ha­nem a föld van alat­tam//​Sok hitványságot ta­gad­tam/​Nyíltan/​Kinyírtak s kibírtam”.
Ma­rad an­nak hite, hogy emelt fővel távoz­hat, be­mocs­ko­lat­la­nul – végren­de­letként en­nek im­pe­ratívuszát hagy­ja hátra: „A többi néma csend. Már/​alig van hely a papíron./Ö​ssze­ku­co­rod­va/​re­me­gek, míg írom/​ren­de­le­tem végét.//​Sose ejts pacát a fehér ala­pon./​Sze­resd a szó igazát, ta­vaszát/​még ideát./​Hadd len­ges­sem fen­nen/​szal­ma­ka­la­pom.”
Ked­ven­ce­im a kötetből nem annyi­ra ezek a létösszegző költemények, ha­nem a tájver­sek, de még inkább a hely­zet­da­lok, me­lyek­ben a lírai én egy derűsebb, könnye­debb, játéko­sabb arcát mu­tat­ja. Ilye­nek az unokás ver­sek, de ilyen például a De­dikáció című is, amely hu­mo­ra, szel­le­messége révén üdítő ol­vasmány. Maga a téma hétközna­pi: a ke­re­tet egy szem­or­vosnál tett láto­gatás adja, en­nek ap­ropóján fo­gal­maz­za meg az öregség derűs nyűgségét. „Az ön sze­me tökéle­te­sen tisz­ta./​Különösen a jobb sze­me…/​El­in­dult felém/​mind a har­minc il­la­tos évti­ze­de.//É​s hagy­tam nála/​egy ver­sesköny­vem, de­dikálva./​Most már ama szósort másítanám talán.//​Hig­gadt ma­gyar költő/​eb­ben a kor­ban már/– ​ha nem szamár/​itt nincs kor­határ –/​nem szem­or­vosnőkhöz/​ha­nem pa­pok­hoz jár.”
Számos versében fel­buk­kan a hit, az Is­ten­hez való megtérés nyu­gal­ma: a földi lét végéhez köze­led­ve evi­dens a transz­cen­den­cia igénye.
Czegő Zoltán ver­sei for­mai szem­pontból több­nyi­re ha­gyományo­sak: rit­mizáltak, ríme­sek. A rím általában tovább­lendítője, egy­ben kordában tartója a mon­da­ni­valónak, akad ugyan­ak­kor néhány csi­korgóbb meg­oldás is (egyet­len hen­di­kep­je az ilyen ünne­pi ki­adványok­nak: a szer­kesztő elnézőbb). No, de mi sem leszünk ünnep­rontók, erre nincs is szükség, hisz összességében jó búcsúvers-köte­tet tett le az asz­tal­ra Czegő, mely dur­ran is ak­korát, amek­korát egy ver­seskönyv­nek dur­ran­nia kell (a Rózsa­dom­bot talán inkább hagy­juk). Czegő Zoltán magáévá tet­te a ha­gyományos költősze­re­pet: val­la­ni és vállal­ni. Ak­kor is, ha tud­ta, a költői szó már gyen­ge, a váteszség már anak­ro­nisz­ti­kus. Követ­ke­ze­te­sen végig­vit­te vállalását. Lénye­ges az is – végtére is iro­da­lomról beszélünk –, hogy ez a vállalás sok jó ver­set eredménye­zett (meg néhány túlfrusztráltat is, de az ő hely­zetében ezt megért­hetjük). Hi­te­les at­titűd, hi­te­les meg­valósulás: azt hi­szem, ennyi elég egy lírai életmű be­tel­jesüléséhez. A lét meg­hatódik c. versében így össze­gez, fel­vo­nul­tat­va mind­azt a motívumkészle­tet, mely­nek ele­mei a korábbi ver­sek­ben fel­buk­kan­tak: „Pénz az idő, apró./​Nem mérik kupával./É​s mind igye­keznénk./​Ki miért, az rávall.//​Ki lázad­va éltél,/​lelsz-e amott nyug­tot?/​Ennyi év nem elég/​még azt is meg­tud­nod.//​Kol­dul­tad az áldást./​A lét meg­hatódik./​Vi­rul egy virágszál. Éltesd a valódit.

*Czegő Zoltán: Ítéletidő. ART­prin­ter Kiadó, Sep­si­szentgyörgy, 2018.

Forrás: eirodalom.ro