porrázúzott fogsor vagyok, egy egész éjszakai züllés utáni összeégetett száj
mérgezett terhesség, pók szájából
kilövellő kétágú kéksav-sugár,
erőteljesebb miként egy ámbráscet, törékenyebb mint a kémcső: gyógyíthatatlan álmodozó

összefont tűzfegyvercsövek sziluettje vagyok: muskéták, flinták, mozsarak
apokalipszis amelyet egyszerre együtt adnak hírül
az összes kanális- és gázvezetékcsövek trombitái
amikor hirtelen hernyó-pearl harbour lesz mindenegy virág
amikor a féreg kitekintvén a szőlőszemből
azt kiáltja: a te solymoddá akarok válni, ó, uram,
ó, uram, azt kiáltja a féreg , hogyha a húsom minden atomja fénnyé változna át
átvillámlanék a világegyetemen és akkor végre a teremtmények is mepillanthatnák a te arcodat
végtelenül hosszú ujjaidat, millió-csecsbimbós melledet
és ahogyan izzadságként csorog le testeden a fény.

az óceán kocsonyájában vergődöm, a föld szerteágazó porhüvelyében
napnyugat sarában, az épületek zsírja közt
lángralobbantom egyszerre az egyik félteke minden tavát
arany-golyóstoll-hajnalt fakasztok a szívemből.
én vagyok a vérerekből, belekből és villanyhuzalokból összesodort ember
vérző telepohár vodka
egy porig égett szálloda épen maradt acélszerkezete.
algákkal köszörültem a torkomat, tokhal rajokban mosakodtam
fogam beletörtem a napba, nők testében lakoztam
tüskebokor-fürdő után grünewald feltámadásában
törültem szárazra a hajam, caspar david friedrich napfelkeltéjéből
ittam spongya-molotov-koktélt.

taposs el hogyha tudsz, mert én vagyok az
aki kihörpinti a nevedet és egész csontvázadat
porcikánként a húskehelyből.
aki felfalja bepókhálósodott dobhártyádat, amint féloldaladon fekve
bombázásban napozol, és a pokol lángjánál és a katasztrófák tüze mellett pirítod a tested
én forgatom az égtájakat, én vagyok a mirigyeid bábosa
egy elfekélyesedett tavaszi reggel a ködben és hóviharban összetekeredett sínű villamosmegálló
és az a dinoszaurusz-csontváz amelyik az antipa-múzeumból kilopakodik minden áldott éjjel
és döngve-zörögve végigbaktat a victoria tér leghalványabb csillagai alatt
majd befordulva stefan cel mare sugárúton felfordítja kerekükkel a cassiopeea és a hold felé a kocsikat
és viszkető bordáit az épülő tömbházak oldalához dörzsöli.
én vagyok mindaz ami téged esz ami téged rág és mindaz ami téged szerteszaggat
a szemgolyódat és az agyadat behálózó érzelmes polip.

…magányomtól gyötörten figyeltem soká, mintha üveg-állkapcsok közül kinézve,
világunk tragikus színjátékát.
lángok és benzin és csövek között ábrándoztam a békéről és tisztaságról
az ébresztőórák nyúlós tésztájában forogva.
bátortalanul, sztaniol-mód, félve a fénytől, olyan remekül éreztem magam a barlangomban
ebben a vérrel kibélelt üregben.
aztán megpillantottam a sírok feldúlását, amint nők és férfiak a behavazott talajból próbálják kiszabadítani ottragadt féltestüket
megfeketedett, üvegvattával bélelt tartálykocsikat láttam holtvágányra tolva
összegubancolt angyaltestek-alkotta legragyogóbb naplementekor
és amint a fák kérge alá szorult vad fény üvölt a börtönében
végül a verebek szárnya alól nyerve szabadulást.
istenem, és micsoda összekapcsolódások azután a kempingek körül és az artézikutak medencéiben
micsoda összezsúfolódások a garszonokban, és mégis mennyi bánat
a scala felé kéz-a-kézben ballagók kék ábrázatán
láttam a poklot és paradicsomot, amint pakura-szoknyáikban forognak a városok felett
és a falvak felett és a darázsfészkek felett
és amint egy tégla birtoklása fölött veszettül civakodnak
kék szemekkel bámultam mindezeket, de aztán lobogó hajfürtjeimmel szűk húsfolyosóhoz érve utamon, le is kellett hunynom őket azonnal.
.
macska vagyok mely rettegéssel töpreng a világegyetem sorsán
álmodó tárgy vagyok, amelyet teljesen összezavart a forgalom és a kirakatok
toronyóra-szerkezet vagyok, készenállva bármikor kék és meggyszín máriák forgatására valamely kislány vagy gémkapocs feje felett
vagy pedig egy város felett, hidrogén hidakkal.
melletted egy senki vagyok, te, elektromossággal feltöltött fantom,
te, kőnél valóságosabb illúzió,
te, aki két tenyered közt óvod a világot a napszéltől
miként egy öngyújtó lángját, azt az aranyvilágot
amely csak annyi ideig marad égve, amíg cigarettára gyújtasz, a kerek és forgó világot
virágzó szilvafákkal és cirkuszi sátrakkal
és műtrágyagyártó üzemekkel és fodrászatokkal és harisnyákkal
a világot amelyet annyira szeretünk…

csorgó könnyekből összerótt csavar vagyok, káros szenvedélyek meg lüktetés-csokor
mező melyen át szívem mankókra támaszkodva lépeget.

Fordította Bartha György