Világszenzációként adta hírül a napokban a média: áttörték a maratonfutás álomhatárát, Eliud Kipchoge kenyai atléta kevesebb mint két óra, pontosan 1:59:40 óra alatt futotta le Bécsben a 42,195 kilométeres távot. Olyan nagy ügy ez? – kérdezik a sporttal hadilábon állók. Igen, az! – tromfolnak rájuk az atlétika hívei, olyan jelentőségű ez a sikeres csúcsdöntési kísérlet, mint az ember Holdra szállása. Bizonyára mindkét fél túloz valamennyit, de tény, hogy többen és régóta próbálkoztak azzal, hogy két óránál hamarabb fussák végig ezt a távolságot, de mindeddig senkinek sem jött össze ez a hihetetlen bravúr. Most érkezett el az ideje? A 34 éves Kipchogéban testesül meg mindaz, ami a rekordot lehetővé tette? Sorjázhatnának bőven kérdések, tévedhetetlen választ aligha adhatnánk rájuk. Ez a páratlan afrikai futó maga is többször megpróbálta, lehetséges-e ilyen rendkívüli eredményt elérni. Egyre közelebb került az álomhatárhoz, de mindeddig kudarcot vallott. Nem adta fel, és végül mégiscsak ő lett az első sportoló, aki a szándékot valóra váltotta. Illetve ez így pontatlan. Mint annyi mindenben, ebben is érvényes a mondás: egyedül nem megy. Az atléta sikerét többen segítették elő. Hagyjuk most az edzőket, más szakembereket. Csak egyvalamit említek: világklasszis futók vették körül Eliudot, előtte öten futottak V alakban, hogy a szelet, légellenállást csökkentve, megkönnyítsék a szaladását, kétoldalt, mögötte is egymást négy kilométerenként váltva kitűnő maratonisták, illetve hosszú- és középtávfutók biztosították az esetleges akadályok, zavaró körülmények kizárását. Annyira szervezett volt minden a „nyulakon” túl is, hogy a csúcsdöntés nem is hitelesíthető, hiszen a kísérletet nem versenykörülmények között hajtották végre. Az időeredmény mégis rendkívüli jelentőségű, ismét bebizonyosodott, hogy az emberi teljesítőképesség szinte nem ismer határokat. Amióta i.e. 490-ben az athéni seregek legyőzték a túlerőben levő perzsákat, és a legenda szerint Philippidész Marathonból Athénba szaladt a győzelem hírével, mind kevesebb időre volt szükség a táv megtételére. Az akkori hírnök állítólag egy egész napot futott a csatatértől a városállamig, majd a diadal hírének átadása után holtan rogyott össze a fáradtságtól. Hőssé nyilvánították, és példája utóbb számos követőt késztetett arra, hogy a 42 kilométert minél rövidebb idő alatt fussa le. A versengésben mindig nagy bajnokok tűntek fel, akiket egyre újabbak váltottak. A modern olimpiai játékok zárószámaként vált attrakcióvá a maraton. Aztán napjainkra már se szeri, se száma a híres maratonfutásoknak a világ minden táján. Kortól függetlenül rengetegen neveznek be a különféle versenyekre, mert úgy érzik, kihívás számukra ez az emberi fizikumot és akaraterőt egyaránt terhelő próba, a kitartás e sajátosan kezelt és értelmezett jelképe. Tudjuk, az ilyen önmagunkat legyőző próbálkozások többnyire fejben dőlnek el. Ha már megingott, és ledőlt egy lélektani határ, mint ez a bűvös két óra, nem kétséges, hogy belátható időn belül versenykörülmények között, hivatalosan is megismétlődik a mostani rekorddöntés. Majd lennebb és lennebb araszolnak az időben. Így megy ez, előbb-utóbb minden csúcsot meghaladnak. Ez a sportág is újabb lendületet kaphat a rekorddöntéstől. És a tömegekre ható ereje is egyre nagyobb lehet, mindazt a jót és nemes szándékot szolgálva, amit a körülötte kialakult szimbólumok közvetítenek. Végső soron nem is kell feltétlenül maratoni babérokra ácsingóznunk, erőnket meghaladó versenydíjakra törekednünk, ha a Citius, altius, fortibus! (gyorsabban, magasabbra, erősebben), az olimpiai jelszó merül fel lelki szemeink előtt. Az ősz biztos hoz még néhány olyan kisebb kaliberű tömegrendezvényt, amelyen ebben a szellemben aktívan is részt vehetünk. S ha mégse, okostelefonunk mozgásérzékelője mindig kéznél lehet. Tessék naponta a lépésteljesítményt újabbakkal meghaladni! Ha más nem, talán a gép megdicsér miatta olykor-olykor.

Forrás: Népújság, 2019-10-15