először is kiteljesedik a magány

s azt hiszed majd, hogy oda az Isten se száll alá, nemhogy az ember, nem megy ám könnyen: érzékeidet hozzá kell idomítanod
a feneketlenséghez, amelyben a szem már nem látja, amit valaha látott, a fül nem hallja, amit hallott, a tapintás sem, amit megérintett, az orr sem, amibe beleszagolt, s a nyelv sem, amit ízlelt valaha is.
azt hiszed majd, hogy minden és mindenki elhagyott, és ez így is lesz. onnan, az érzékek alól, ahol leledzel, ha mégis tovább haladsz, új ingerek érnek majd, de ezekhez nem társulnak ám szervek, ahogyan Isten is fölösleges lesz az emberek számára, de ehhez kongó magány kelletik, amelyben emberi értéket nem becsülhetsz, s nem a megvetés teszi majd ezt, nem. egyszerűen tovaszáll belőled minden érték, s nincs többé remény sem, amely félrevezetne.
stop. ezt most abba kell hagynom, este tíz óra van, s valaki kopogott az ajtón, nem tudom, ki lehet, ide már két éve nem kopogtatott be senki, ja, arra voltak kíváncsiak, hogy ismertem-e a harmadik emeleti lakót, aki ezelőtt egy órával felkötötte magát, nem ismertem, persze, hogy nem. hogy a fenébe ismertem volna?

farkas vagyok, s feltűntem a városszélen

merengve, emberbőrbe bújtam,
mint egy szétszaggatott ingbe, amelynek hasítékain
kivillantom fogaimat, s rávicsorgok más
emberekben lakozó farkasokra.

csakhogy mindketten – ember és farkas –
magunk alatt vagyunk, álmos hónapok
haláltusájukat vívják a meggyötört égen.

nem jó emberben lenni, az utolsó istenek is
elfáradtak az egekben; hátrabuktak,
most ők is bujkálnak, úgy szomjazzák a nemlétet,
ahogy azt farkas-isteneknél soha nem tapasztaltam.

E. Ferencz Judit fordításai