A közelgő világháború előjelei félresöpörték a Ness-tó iránti érdeklődést. Akadtak még makacs kíváncsiskodók, akik felvételeket próbáltak begyűjteni a Szörnyről, de leleteik nem váltották ki a remélt visszhangot. A közvélemény osztotta a londoni állatkert akváriuma igazgatójának szentenciáját, mely szerint „Az egész csak egy ügyes mutatvány, amelyet a hiszékeny publikum nyakába sóztak, és csak a benne található bohózati elemek kölcsönöznek némi értéket a produkciónak.” (Observer, 1934. július 1.)

Nicholas Witchell, ismertetett könyvünk szerzője külön fejezetet szentel („Oda nézz! A Loch Ness-i Szörny!”) a szemtanúk által vallottak hitelességének. Hangsúlyozza: „Az persze helyes, hogy a tudomány rendkívül magasra helyezi a mércét, s nem fogad el azonnal akármilyen bizonyítékokat, ugyanakkor megfelelően rugalmasnak is kellene lenniük, hogy engedjenek olyan esetekben, amikor ellenállhatatlan nyomás nehezedik rájuk.”

*

Campbell, a nyugalmazott vízügyi felügyelő neve már felbukkant ismertetőnkben. Tény, hogy neki többször volt dolga személyesen a Szörnnyel – 1958-ban ráadásul két állatot is látott a tó Borlum-öbölnek nevezett része közelében. Egy kevéssel korábbi kalandja ijedelemre is okot adott: „Gyönyörű nyári nap volt… A tó közepén eveztem a csónakommal, a Lópatkóval szemben. A csónak váratlanul emelkedni kezdett alattam. Ijesztő volt. A kutyám, egy Airedale terrier is ott volt velem a csónakban, fel is ugrott a farrészben leterített takarójáról, és remegve, lapítva az ülés alá feküdt. Valóban megijedtem — istenemre mondom. Ez volt az egyetlen alkalom az életemben, amikor féltem a tavon. Nem tudom megmagyarázni… a csónak egyszerűen felemelkedett, azután szinte azonnal vissza is zuhant. Higgye meg, jól nekiveselkedtem az evezőknek, hogy minél messzebbre kerülhessek attól a helytől – még csak oda sem mertem nyúlni a farhoz, hogy beindítsam a motort.”

*

A továbbiakban az összegyűjtött tanúvallomásokból kedvünkre válogathatunk. Különösen azokat részesítjük előnyben, melyek egymástól független észleléseket rögzítenek.

„1936 október 28-án délután… különböző autókból és buszokból csaknem ötven, különböző foglalkozású és társadalmi helyzetű ember szállt ki és állt az út szélére az Urquhart-kastélytól másfél mérföldnyire délre, és majdnem negyed órán keresztül figyelték a fejét, nyakát és két púpját mutagató állatot. Elsőnek Duncan MacMillan pillantotta meg a Lennie közelében, az út fölé épült házikója ajtajából. Azt látta, hogy egy fej és egy nyak emelkedik ki az egyébként egészen nyugodt vízből, a parttól mintegy 500 yardnyira a tó belsejében. A kitűnő látási viszonyok közepette MacMillan úr a nagy távolság ellenére is tisztán látta a lassan mozgó tárgyat. Hívta a feleségét, aki három látogatójukkal, nővérével és MacMillan úr apjával együtt csatlakozott is hozzá. Amint ott álltak és figyeltek, megállt még két autó, azután két busz tele emberekkel és a helyi autóklub őrszeme.
MacMillan asszony így számolt be a történtekről: »A szörny lassan haladt előre, tisztán láttuk a fejét és a nyakát. A fej kicsi volt, és szürkésnek látszott. Azután megjelent két, határozottan kivehető púp, az egyik elég közel a fejhez, a másik valamivel hátrább. Sok utasnál volt messzelátó, távcső, és az egyik szemtanú azt mondta, látott valamit a második púp mögött, éppen csak egy kicsivel a felszín alatt. Ez a valami jobbra-balra csapkodott, így hajtotta előre a testet. Készült néhány fényképfelvétel, de a nagy távolságnak betudhatóan kevés sikerrel. Ennek ellenére egyikük sem kételkedett abban, hogy egy nagy, élő állatot lát.«
Egy másik jelentés szemtanúja – azon túl, hogy igen tisztán látta az egyik állatot – azt is megfigyelhette, hogyan táplálkozik a Lény. Beszámolójából idézünk: „Kedden este John MacLean úr, Urquhart-völgyi lakos az invermoristoni Halfway House Hotel közeléből látta a Loch Ness-i Szörnyet. MacLean úr az Altsigh torkolata közelében állt. Azt tervezte, horgászni fog, ezért a pisztrángokat leste, kiugrálnak-e a vízből… —Egyszer csak láttam valami rendkívülit. A szörnyeteg feje és nyaka bukkant fel kevesebb, mint húsz lábnyira tőlem, és a lény minden kétséget kizáróan valami élelmet nyeldesett. Többször egymás után gyorsan kinyitotta és becsukta a száját, azután folyton hátraetette a fejét, pontosan úgy, ahogyan a kormorán teszi, miután lenyelt egy halat. — Azt, hogy mit evett a szörny, MacLean úr már nem tudta megmondani, de azon a helyen csak úgy hemzsegnek a jobbnál jobb pisztrángok a vízben.
… Alighogy a lény befejezte a táplálkozást, újra lemerült. Ezt megelőzően azonban két jól elkülönülő púpja és a farka teljes hosszúságában a felszínre emelkedett. Az állat úgy tűnt el, hogy először a feje bukott le a víz alá, de azután néhány yarddal nyugatabbra újra feljött, és két vagy három percig feküdt ott a vízen, s eközben nemcsak feje és nyaka, hanem a két púpja is látható volt. Ezután nagyon lassan süllyedni kezdett, és először a feje, azután a púpok merültek alá; csakhogy ekkor az elülső púp jóval nagyobbra dagadt, mint a másik, és szó szerint csaknem kétszer olyan magasra emelkedett ki a vízből, mint egyébként… A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam, és olyan izgatott lettem, ha lett is volna nálam fényképezőgép, valószínűleg elpuskáztam volna életem nagy lehetőségét. Biztos vagyok benne, hogy a szörnyeteg 18—20 láb hosszú volt, a farka teljes hossza 6 láb, a nagyobbik púpja pedig körülbelül 3 láb magas. Kicsi, csúcsos fej, a háton egészen sötét, barna bőr jellemezte, és ez utóbbi a lovak nedves, csillogó szőrére hasonlított. Meglehetősen vékony, jó néhány láb hosszú nyaka volt, de uszonyokat vagy ehhez hasonlókat nem láttam a testén.”

(Folytatjuk)